Az ember hülye…

vagy mondjam inkább egyes szám első személyben: ÉN vagyok hülye…
hogy miért? Hm. Nos, először is azért, mert amint zöld lámpát adott a Férj is a bébi-projektnek (én már akkor évek óta zöld lámpával vártam a bólintást), azonnal terhesnek éreztem magam, vigyáztam rá, hogy mit eszem, mint nem (nyers hús, mint pl. tatár, vagy pl. camambert sajt szóba se jöhetett), alkoholfogyasztás szintén minimalizálva.

Ezen túl bármilyen ruhát vásároltam, eszembe jutott, hogy vajon majd fel tudom-e venni akkor is, amikor gömbölyödik a pocak, hogy a fél évvel később esedékes nyaralást nem mertem lefoglalni, mert ki tudja, hogy mi lesz még, az is lehet, hogy már nem akarok majd messze menni, vagy nem mehetek, vagy épp a kritikus első trimeszterben leszek, stb… Párás szemmel képzeltem el, hogy majd 1-2-5-8, akármennyi hónap múlva már babát várok, és majd milyen jó lesz. Mosolyogva gondoltam arra, amikor majd a reggeli rókavadászat után újra embernek érzem magam, vagy hogy a terhesség vége fele hogy beszélgetek a gyermekkel, hogy a végtagjait szedje ki a bordám-rekeszizmom, stb alól. Hogy minden évben a szülinapomom azt gondoltam, hogy: na jó, majd a következőn már..

Rengeteg dolgot elképzeltem. Azt is, hogy hogyan mondom majd el a Férjnek, hogy Család leszünk, hogy Apa lesz.
Félelmetes mennyiségű információm volt a terhességről. A babavárásról is. Ahogy sorban derültek ki a dolgok, úgy egyre inkább kikupálódtam.
Tudtam, hogy mi az ösztrogén, a progeszteron, a peteérés, az LH, az ovu-teszt, a terhes teszt, hogy mikor, milyen pozitúrában a legjobb, és a legesélyesebb, hogy mikortól lehet érezni a beágyazódást, meddig tart, milyen tünetei lehetnek, hogy kb. mikortól lehet kimutatni a bébit, milyen tesztet érdemes használni, mi a különbség a 10-es és 25-ös tesztek között.
Az első néhány hónapban mindig terhesnek éreztem magam, még hányingert is tudtam produkálni (ami – mint később megtudtam – az esetek elenyésző részében jelentkezik csak a 5-6. hét előtt, de a nem várt mensi előtt szinte kizárt).
Végigasszisztáltam jó pár ismerős terhességét, a legjobb barátnőmét szintén, találkoztam könnyű és nehéz teherbeeséssel, mintaszerű és nehéz terhességgel. Próbáltam jó képet vágni, amikor panaszkodtak, hogy azonnal teherbe estek, pedig nem erre számítottak, vigasztaltam olyat, aki velem együtt számolta a sikertelen hónapokat, akinek ugyan gyorsan sikerült, de 8-10-12 hetesen missed ab-ra került sor. Fájt a szívem, amikor olyan helyre kopogtatott a gólya, ahol nem várták.
Egyszóval sok mindent, sok félét láttam. Van olyan is, aki már a másodikat várja azóta, olyan is, aki az első után el is vált.
Az emberek körülöttünk jönnek-mennek, de mi még mindig a startnál várakozunk.
Mindig van esély, ezt mondták. Ami persze jó is. Mert nem kell szembesülni azzal, hogy esetleg nincs. Ugyanakkor az évek alatt az ember felőrlődik. A túlzott akarás (most már KELL egy gyerek), az elvárások (nem akartok még gyereket?), az elkeseredettség ( szűkebb-tágabb ismerősök-rokonok között úgy potyognak a gyerekek (ha akarják-ha nem), mintha futószalagon osztanák őket). Bele lehet őrülni.
Az normális, hogy minden alkalommal, amikor megjelenik az első barnás folt, sírni volna kedvem. Akik tudják, hogy mi a helyzet, próbálnak vigasztalni, mondják, hogy nem igazságos ez, hogy nekünk nem, de akinek nem kellene, és nem foglalkozik vele, és a kukába dobja, annak bezzeg… (na, ebben egyetértünk, de mégis kihez menjek panaszra??)
A másik tábor, akik a “ne görcsöljetek rá” című nótát fújják. Ők azok tipikusan, akiknek az első próbálkozásra azonnal összejött (nyilván mert nem görcsöltek rá). De akiknek tele a puttonyuk ezzel a mondattal, nekik üzenem: eljön az idő, amikor tényleg azt mondod, hogy nem foglalkozol vele, nem görcsölsz tovább, belefáradsz, hogy a gondolataid többnyire ekörül forognak. Lehet, hogy csak a hőmérőről mondasz le, vagy csak a ciklus-on nem rajzolsz több 18-as karikát, de belátod, hogy ha nem lazítasz a gyeplőn, akkor beleőrülsz.
Eljutottam arra a pontra, amikor: két pofára tömöm a tatárt, camambert sajttal, ha úgy tartja kedvem. Gondolkodás nélkül megiszom egy (vagy még akár két)  pohár bort/sört/pálinkát/koktélt . Megveszem az extra magas sarkút, extra karcsúsított, extrán nem elasztikus, stb ruhát, és be merném vállalni azt a tunéziai utat is, amire februárban húztam a számat (időközben aktualitását vesztette, létszám, politikai és pénzügyi okok miatt).
Ha most azt mondanák, hogy nincs esély, akkor szükségem lenne néhány napra, netán hétre, hogy helyére tegyem magamban a dolgokat, új célokat keressek. De eljutottam arra a pontra, hogy ha azt mondják, hogy csak 1% esély van arra, hogy teherbe essek, és kihordjak egy bébit, akkor lehet, hogy azt mondom: NEM akarom. Annak ellenére, hogy már egész kicsi koromtól TUDTAM, hogy nekem 2-3 gyerekem lesz. (Igen, 5-10-15 évesen még csak a rózsaszín ködös-eufórikus oldalát látja az ember, de ez talán így normális. Lehet, hogy amit a mosolyogva hányásról írtam, abból is az jön le, hogy most is rózsaszínnek képzelem az egészet – de nem így van, tudom azt is, hogy nem csupa öröm-móka-kacagás a dolog)
Persze, tudom én… és jöhetnek a kövek… amikor majd kiderül, hogy a barátnőm, nővérem, húgom, meg az összes utcabeli egyszerre lesz terhes, és mesél párás szemmel a babájáról, akkor nyomorultul érzem majd magam, és ugyanolyan lúzernek, mint már annyiszor. De úgy érzem, hogy ha még ép ésszel akarom kihúzni életem hátralevő részét, akkor tartozom magamnak és a Férjnek is ennyivel, hogy megpróbálok az ösztöneim mellett az eszemnek is utat engedni.

Utólag is bocsánat, ez igazán nem egy lombikbébis témához való dolog, és biztosan azt javasoljátok, hogy gyógyíttassam magam… ezen még gondolkozom. 🙂