Keresztszülők

… leszünk rövidesen. 🙂

Szóval történnek velünk pozitív dolgok is. Alapvetően nem vagyunk belesüppedve az önsajnálatba (jó esetben ez “azokra a napokra” korlátozódik, amikor is szembesülünk vele, hogy ez a hónap sem a mi hónapunk volt – itt visszautalnék, a: “az ember hülye” c. bejegyzésemre, valamint ki is egészíteném azzal, hogy minden hónapban reménykedünk, hogy MOST összejött – aztán persze MOST sem…), de valahogy ebben a blogban mindig úgy tűnik, hogy csak nyafogni tudok.

Bocs, folyton elkalandozom… Tehát: Keresztszülők 🙂 Most szólok: hosszú lesz… 😀

Az úgy történt,  hogy amikor eldöntöttük, hogy összeházasodunk (mintha tegnap lett volna), azt is eldöntöttük, hogy mindezt 3 hónapon belül tesszük. Kiválasztottuk a dátumot is, és egyből azon kaptuk magunkat, hogy röpke 2,5 hónap alatt kellett összehoznunk egy 120 fős lagzit. Mivel azt sem tudtam, hogy eszik, vagy isszák az esküvői előkészületeket, így a neten kerestem választ arra a viszonylag egyszerűnek tűnő kérdésre, hogy MIVEL KEZDJEM??? Találtam is egy jó kis fórumot, ahol a lányok jó része addigra már túl volt a nagy napon, így rengeteg hasznos tanácsot tudtak adni. A mai napig hálás vagyok nekik az ötletekért, jó tanácsokért, és az ajánlott szolgáltatókért, igazán jó lagzit sikerült összehoznunk. 🙂  Itt összeismerkedtem a lányokkal, beszélgettünk, lezajlottak az esküvők, és mi továbbra is kapcsolatban maradtunk. Az esküvő után – ahogy lenni szokott – véget értek  a nászutak, költözések, lakásfelújítások, és sorban jöttek a gólya-hírek is. Egy nagyobb kihagyás után pedig azt olvastam, hogy az egyik lány abba a városba költözött, ahol mi is éltünk. Előtte személyesen sosem találkoztunk, de annak apropóján, hogy nemrég költöztek a városba, megbeszéltük, hogy találkozunk, ismerkedünk. 🙂  Eleinte csak kávézni ültünk be ketten, de aztán a srácokat is “összeeresztettük”. A fiúk az első pillanattól megtalálták a közös hangot, így sokszor járunk össze azóta is. Időközben persze náluk is bővült a család. Felmerült, hogy a trónörökös még nincs megkeresztelve, és a szülők – hosszas gondolkodás után – ránk gondoltak, hogy vállalnánk-e a keresztszülőséget. Bevallom, nekem ez nagyon jól esett.

Nagy megtiszteltetés, és bizony nagy felelősség is. Még sosem voltunk keresztszülők. Remélem, hogy megálljuk a helyünket.  Egyelőre körbe kell néznem, hogy egyáltalán mik a szokások egy református keresztelőn, mert be kell vallanom, nem vagyok túl tájékozott a kérdésben.

És hogy a blog eredeti témájához is írjak, jelenleg várakozó állásponton vagyunk. A mostani ciklust buktuk, mert az endo-dokival csak későbbre sikerült időpontot találni, és a mc (meddőségi centrum)-os lányok is igen kelletlenek voltak, amikor a május 1-jei hétre akartam időpontot… Mert akkor ilyen sok-olyan sok munka lesz… (Ezen kívül még a Férj HIV-jére, és mindkettőnk hepatitis B-C eredményére is várunk)

Azon is elgondolkodtam, hogy vajon milyen minőségű munkavégzés folyik szombatonként a MC-ban… Amikor a méhüreg vizsgálat után “pihenni” kellett egy fél órát, a nővérek arról beszélgettek a függöny mögött, hogy hány szombatot kellett már dolgozni az elmúlt időszakban, és az épp aktuális szombatra ismét van egy punkció, vagy ET, vagy akármi.

Bár végtelen empátia szorult belém, ilyenkor mégis az ismerősöm örökérvényű mondása jut eszembe: “aki k**vának szegődik,  ne csodálkozzon, ha megd**gják… ” Tehát bőszen reménykedem, hogy ha eljutunk addig a pontig, hogy bizonyos napokhoz kötött beavatkozást végeznek, akkor az véletlenül sem esik ünnepnapra, hétvégére, mert nem szeretném nézni, ahogy húzogatják a szájukat a szombati munkavégzésre, valamint azt sem, hogy a Férj elküldi őket a náthásba emiatt, és megosztja velük a fentebb már említett bölcsességet (amit én egyenes útnak gondolok a sikertelen lombik, és másik meddőségi centrum keresése felé).