Merre tovább?

Az elmúlt évek során sem vártuk csak úgy a sült galambot.  Mindig próbáltam tenni ezt-azt annak érdekében, hogy mielőbb jöjjön a gólya (ja, végül is galamb, gólya… madár-madár)

Közel állnak hozzám a természetes gyógymódok, így amikor a kezdet kezdetén kiderült az endo, felkutattam a netet a megoldásokért. Akkor találtam egy diétát, ami lényegében szinte csak zöldségekre épül. Próbálgattam is, hogy ezt ne, azt ne, amazt ne (a Férj csak a száját húzogatta, hogy hová diétázom az 50 kilómmal) egyek. Azután az egyik ismerősöm javasolta a biorezonanciát. Nosza, rajta. Meglepő volt, hogy sok-sok dolgot kimutattak, ami valóban úgy volt. Kaptam kezelést, külön gyúrtunk a hormonrendszerre. Ezen kívül méregtelenítést csináltam és candida diétát (Férj ugyancsak szájhúzogatva nyugtázta az újabb diétát). Aki már csinált ilyet, tudja, hogy se cukor, se fehér liszt, se élesztő, tej, kávé, se gyümölcs – mindez az eperszezon kellős közepén. De sebaj, kibírjuk. Szorgalmasan jártam vissza kontrollra, vásároltam a drágábbnál drágább cuccokat, és természetesen ettem is őket. Ittam gyógyteákat – cickafark-palástfű, stb. Változást nem tapasztaltam.

A legvégén a progeszteron krémet “találtuk ki”.  Ezt sok ismerősöm is kente, mindegyiküknek jó tapasztalatai vannak. Ezt azóta is használom, hátha…

Közben megvásároltam az Aviva torna két oktatókönyvét is, el is kezdtem, de egyedül valahogy nem ment. Elég élénk a fantáziám, de egyes mozdulatokra nem jöttem rá a leírás alapján, hogy hogyan is kellene  kivitelezni.

Mindezek után jött az új doki, aki közölte, hogy inzulin rezisztencia és PCO, tehát 160-180 g-os szénhidrát DIÉTA. Hadd ne mondjam, hogy a Férj hogyan reagált, amikor kiejtettem a bűvös szót: D I É T A

Így hát ezek után szénhidrát diéta. A Férj torkán lenyomni sem volt egyszerű, hogy ezek után időhöz van kötve a kaja, na de a család-rokonok-barátok… Vendégségbe menni külön élmény volt. Vagy elmondtam, hogy ez és az a baj (húú, tényleg? de hát hogyan?? nem is vagy kövér, és fiatal is vagy, és ez nem is igazságos… jajj, te szegény, jajj, most mi lesz, jajj, és meddig kell ezt csinálni), vagy befogtam a számat, és megettem, amit elém tettek, netán kibújtam, hogy köszi, de tele vagyok, nem vagyok éhes.

Itt már kezdtem kifogyni a természetes gyógymódokból, és kezdtem feladni a műhormon-ellenességemet. A doki többször említette, hogy ennyit-annyit várunk még, és utána megpróbálkozunk a stimulálással, inszeminációval. Bele kellett törődnöm, hogy valószínű, hogy a mi utunk ez lesz.

Nem volt könnyű megemészteni, és az inszeminációval-lombikkal kapcsolatban rengeteg kérdésem volt. Mint pl. hogy emögött mekkora a lehúzás. Hogy ki ellenőrzi, hogy valóban leszívták-e a petéket, valóban megtermékenyítették-e őket, és visszaültették-e, vagy netán legyintettek, hogy úgysem tudja a páciens, hogy mi történt, hogy valóban megtettek-e mindent, de a természet közbeszólt, vagy csak úgy tessék-lássék, és esély sem volt. A támogatást az államtól megkapják, ha végigmegy a procedúra, sikertől függetlenül.

Kicsit bizonytalan vagyok… Vagy ez már paranoia?

Mindezek után jön a Férj kolléganője, aki természetgyógyász, és erősíti ezt azzal, hogy van egy magyar, ámde a szomszédos országban praktizáló orvos ismerőse, aki nagyon lelkiismeretes, és borzasztó véleménnyel van a mo-i lombikot végző intézetekről…

Viszont ezzel párhuzamosan felajánlotta a segítségét, hogy “megnéz”, és segít, ha tud.

Abban megegyeztünk a Férjjel, hogy a holnapi MC-os látogatást mindenképp megejtjük, de közben meglátogatom a természetgyógyász kolléganőt is, hátha… Valamint szóba jött a külföldön praktizáló magyar orvos beiktatása is…

Kíváncsi lennék arra, hogy más, szintén lombikra készülő sorstársakban is felmerült-e ilyen-olyan kétség, vagy vakon bíztok az intézményekben, és orvosokban, esetleg pozitív-negatív tapasztalat van-e?

Egyébként még az jutott eszembe, hogy a MC falán láttam kitéve a statisztikákat, és  sikereket tekintve az országban az egyik legjobb számokkal ők rendelkeznek.