Mert ahogy a korábbi bejegyzésemben említettem, megérkezett a hír a következő bébiről. Az érkezésének látható jelei vannak – 2 csík formájában. Még csak az elején van persze, semmi doki, semmi szívhang, de a jel már látható. 🙂
Ilyenkor mindig van bennem egy adag irigység, némi utálattal. Meg a miért pont ő, és nem én, önsajnálat, stb. Persze az élet megy tovább, mert hisz barátnők vagyunk, és egyébként sem utálhatok mindenkit, akinek összejött. Majd a jövő hónap rólunk fog szólni, addigra össze kell szednem magam, és a lehető legpozitívabban állni a dologhoz. Kijönni az önsajnálatból, a pesszimizmusból, és igen is hinni, hogy NEKÜNK IS SIKERÜLNI fog. Elhessegetni minden negatív gondolatot, minden kételyt és rossz érzést, hogy sikerülni fog-e, legyűrni azokat a kérdéseket, hogy mennyire változik majd meg az egymáshoz fűződő viszony, hogy kijövünk-e a pénzünkből, bírni fogjuk-e az éjszakázást, mennyire bírom majd a melót babásan, stb. stb.
Egyszer valahol azt olvastam (sőt, bizonyára többször is), hogy egy gyerek érkezésére 100%-ban lehetetlen felkészülni, mert van az elképzelés, és van a valóság, közötte pedig általában széles, mély szakadék tátong.
Kíváncsi vagyok rá, hogy amikor majd nekünk is bébink lesz, akkor is ilyen kritikus szemmel fogok-e nézni a többi anyukára, amiért így-úgy-amúgy nevelik a kölyköt, nem szólnak rá, mindent a popója alá tesznek, stb-stb. Vagy önvizsgálatot tartok majd, és rájövök, hogy csak kívülről ilyen rettentő egyszerű a dolog, és valóban az a legfontosabb az adott pillanatban, hogy a gyermek csendben legyen, elfoglalja magát.
Persze, tudom… az, akinek legalább egy gyereke van, most rám mutogatva röhögcsél, és azt találgatja, hogy tényleg ennyire naív vagyok-e, vagy melyik bolygóról jöttem…
Igen, bizonyosan naív vagyok, de csak azért, mert van előttem olyan példa is, amit szívesen követnék, amire úgy tekintek, hogy ennek kellene az etalonnak lennie. Mondom ezt úgy, hogy a szóban forgó csemeték bizony 17-18 évesek már, és kezelhetőek, felelősségtudattal, de nem könyvmolyok, nem depisek, hanem nyíltszívű, vidám, társasági emberek. Kicsi koruktól fogva jöttek-mentek velük a szülők, hétvégén sokszor úton voltak, nem voltak nyafogósak, elaludtak bárhol, ahol letették őket, nem kellett lábujjhegyen beszélgetni, ha aludtak, nem volt leragasztva a csengő, stb. Lehet olvasni innen-onnan, hogy mennyire kell a gyerekeknek az állandóság, és hogy mindig ugyanabban az időben, stb. Hát náluk volt állandóság, mégpedig az, hogy apa és anya ott volt. És elegendő volt a biztonságérzet kialakulásához.
Azt hiszem, hogy előttem ez a példa van, remélem, hogy átugrom majd az akadályt. 🙂
Mint az első, és ezidáig egyetlen hozzászólót üdvözöllek 🙂
Azt hiszem, hogy ha valakiben, aki hosszú ideje hiába várja a gólyát nem merül fel az irigység, és az utálat legalább egy halovány szikrája, amikor egy közeli-távoli rokon-barát-ismerős tervezett, netán véletlen becsúszott babájáról hall, na azt ott, helyben, azonnal szentté kellene avatni. Én csak ilyen egyszerű, gyarló ember vagyok, fényévekre a tökéletes önzetlenségtől, úgyhogy bennem felmerül. Minden csoda 3 napig tart, a babás híreket megemészteni kicsit tovább, de végül aztán leülepszik, megemésztem, és általában együtt tudok örülni a kismamákkal. 🙂 Ha mégsem, akkor is ezt mutatom kifele.;)
Én igenis mindenkit utálok, aki gyereket vár, vagy nemrég szült. Nem lenne szabad, és nagyon szégyellem, meg a Varázslat is a pozitív gondolkodást írja, de nem tudom ezt levetkőzni.