Jövő kedden 10:30-ra kell mennem UH-ra, akkor kiderül az igazság. 🙂
Ezzel párhuzamosan másnak is drukkolok, remélem, hogy ő is babás híreket kap kedden. 🙂
Már nagyon izgulok, hogy minden rendben legyen. 🙂 Hogy mire számítok? Természetesen arra, hogy az orvosom azt mondja, hogy csodálatos minden. Ezen kívül… kicsit megrémiszt a gondolat, hogy ikrek. Viszont ha belegondolok, hogy “csak” egy bébi, akkor csalódott vagyok. Ki érti ezt?
A szűkebb környezetemben bizony láttam, hogy egy bébivel is van küzdelem, nem eszik, nem alszik, hiszti, fogzás, rossz nap, dackorszak, stb. Ha ugyanezt kettő csinálja… Aztán eszembe jutnak az ikres anyukák… hát úgy tűnik, mindenki megoldja valahogy… Mert lehet, hogy együtt üvöltenek, és együtt nem alszanak, és kétszer annyi pelust használnak, és sétálni sem egyszerű két kölyökkel, és ikres babakocsival. Ugyanakkor egykorúak, eljátszanak, észrevétlenül is egymást fejlesztik, és segítik. 🙂 Ezen kívül az utódlás kérdését is “egy kosszal letudnánk”.
Ez a kifejezés mondjuk hasonlóan paraszt, mint az, amikor a mindenórás kismamától megkérdezik (telefonon, ismerősök, felváltva, lehetőség szerint 2 percenként), hogy “egyben vagytok még?”. Érdekes, hogy ez a kifejezés csak azóta idegesít, amióta közelebb kerültem az anyaság gondolatához. Addig magától értetődő volt.
Sőt, (és most lehet szórni a köveket) arról is csak néhány éve szoktam le, hogy a kismamákat mindenfelől hallott rémtörténetekkel traktáljam. Nyilván fel kell nőni ehhez is. Addig bele sem gondoltam, hogy mennyire ártalmas ez… Mert nagyon tanulságos az XY története arról, hogy mennyire nem vették észre az orvosok, hogy a gyereknek két feje van, vagy szülés közben komplikációk léptek fel, vagy anyuka agyon-össze-vissza repedt kívül-belül. De egy kismamát ezerféle negatív(nak vélt?) inger ér ezek nélkül is, amit ezzel a hormonszinttel pont elég feldolgozni. A napok érzelmi hullámvasúton telnek (nekem), pedig még (reményeim szerint) messze a vége (olyan május 9. körül, ha jól számolom).
A kismamákat el kellene tiltani a sokkoló infóktól… még a fb-tól is. Ahol én ma azt olvastam, hogy egy idős vak bácsit 12-13 évesek a saját botjával ütlegeltek, mert nem akarta odaadni neki a fekete kiscicáját. (akivel inkább nem gondolok bele, hogy mi volt a szándékuk, mert megint elbőgöm magam…) Egyrészt hová tűnt a tisztelet a taknyos kölykökből? Miért felejtették el? Vagy miért nem tanították meg nekik?
És itt a következő kérdés: én hogyan fogom belenevelni a gyerekeimbe? Ki a hibás ezért a viselkedésért? Egyrészt a szülő… de mit tehet, amikor napi 10-12 órát dolgozik mindkettő, hogy bírják fizetni a lakáshitelt, a különórát, stb…., a nagymama szintén melózik, mert a 20ezer forintos nyugdíjból éhenhalni lehet csak… De ki neveli a gyereket akkor? Mi lesz így, ha a szülőknek nincs idejük, lehetőségük a gyereknevelésre, a gyerek pedig példaként azt látja, hogy rá nincs idő, akkor örül mindenki, ha szép csendben leül a számítógép/tv/PS3/Xbox, stb elé, és nem zavarja a hulla fáradt szülőket? Nem megy a problémáival a szülőhöz, sem a kérdéseivel, hanem a hasonlóan bizonytalan – netán alaposan félreinformált – társaitól szerzi be az információkat, és fogadja el normálisnak, irányadónak, követendő példának?? Hová vezet ez??
Összegezve: azt hiszem, felköthetjük a gatyát, ha embert szeretnénk nevelni a leendő csemetéinkből. A mostani világ nem a legideálisabb erre. (Vagy ábrándokat kergetek, és sosem volt ideális a világ a gyerekneveléshez???)
Bocsánat, hogy eléggé össze-visszára sikerült ez a poszt, de ilyen össze-vissza cikázós gondolataim vannak. Amúgy is jellemző rám, de most fokozott pszichés hormonterhelésnek vagyok kitéve, úgy tűnik, ez rátesz még egy lapáttal. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: