Ezt az egy napot már fél lábon is ki kell bírni. 🙂
Sajnos nem a túlélési stratégia része a tesztelés, házi UH-t pedig MÉG nem szereztünk be, így nincs más megoldás, várni kell. 🙂
Gondolkodtam rajta, hogy ne jelentkezzek-e be a “sima” orvosomhoz, de aztán úgy döntöttem, hogy kivárom a MC-os vizsgálatot.
Bevallom, ebben nem kis szerepet játszott az is, hogy a dokim mindig tele van, és nem egyszer fordult elő, hogy fél egykor indultam haza a rendelésről (igen, ÉJJEL fél 1-ről beszélek).
Amikor első alkalommal értem haza éjjel 1-kor, Férj nagyon csúnyán nézett, és kérdezte, hogy hol jártam, benéztem-e még valami éjszakai mulatóba, netán sürgős randim volt-e. Mindkettőre azt mondtam: negatív. Az orvosom alapos ember, és az embernek az összes vélt vagy valós problémáját meghallgatja, körültekintően megvizsgál, tanácsot ad. Nem az a futószalag-típus (oké, ez egy magánrendelés, amin valahol elvárható, hogy így működjön). Ennek hátulütője is persze, hogy ugyanúgy, ahogy engem nem dob ki 2 perc alatt a rendelőből, úgy mást sem, és hamar feltorlódik a páciensek sora. Nyilván nem negyedóránként kellene beosztani a betegeket, amikor átlag fél órát bent tartózkodik egy páciens, de ez már egy másik történet.
A dokimmal kapcsolatban több kérdés is felmerült aztán. Mivel a lakóhelyem közvetlen közelében van egy megyei jogú kórház, kézenfekvő lenne, hogy a terhesgondozásra oda járjak. Csak az első műtétem, és az azt követő (le) kezelést követően nem kicsit rendült meg a bizalmam az intézményben. Ekkor váltottam a mostani orvosomra is. Nem volt nagy érvágás, a magánrendelése is közel van, és igaz, hogy nem a helyi kórházban praktizál, hanem az ellentétes irányban legközelebb eső intézményben, de távolságra nem sok különbség van. A második műtétem is itt zajlott, elégedett voltam vele.
Csakhogy időközben az ominózus közeli kórházat is elérte az osztálybezárás-dolog, ami természetesen mi mást érinthetett volna, mint a szülészetet… És bizony az orvosom most már nem annyira közeli: 90 km-es távolságban levő kórházba került. Így esett, hogy – természetesen a holnapi vizsgálat függvényében – még halvány gőzöm sincs róla, hogy kihez is járok majd terhesgondozásra.
A helyi kórházról még annyit, hogy nem az az egyedüli ok, hogy az első műtétemet végrehajtó orvosom egy pénzéhes bunkó disznó kissé felületes, nyers modorú, és nem ad kellő tájékoztatást, mintegy ráadásként a nőgyógyászat recepciós pultjánál ülő szőke “tündér” is megalapozza a kórház jó hírnevét, valamint az oda látogatók kellő ráhangolódását… Nyilván a munkaköri leírásában követelik az alábbiakat: munkaidő kezdete előtt legalább fél kiló citrom elfogyasztása – a megfelelő ábrázat kedvéért. A kommunikációt csak és kizárólag kötekedő hangnemben, annak megfelelő mértékű érzékeltetésével, hogy a páciens csak egy közönséges útszéli ribanc földi halandó, és a vele történő szóba elegyedés hasonlatos megtiszteltetés, mint egy köztársasági érdemrend, valamint alapértelmezettként feltételezni, hogy 1: mindenki tökfölöslegesen, úri passzióból, és azért jelent meg, hogy zavarja a munkaidő gondtalan eltöltését, 2: Az részeg egyéjszakás kalandjaiból összeszedett tripper, szifiliszt, meg hasonló fincsiséget akar kikezeltetni – a rosszalló stílus szerintem ehhez a feltételezéshez passzol jobban, ez vitathatatlan. Azt hiszem, talán ennyi szerepelhet benne…
Történt egyszer, hogy – 2 hetes előjegyzés van – rosszul számítottam ki a kezdődő mensi idejét, vagy a szervezetem viccelt meg, de az időpont idején pont mikulás volt. Nem a durva első 2-3 nap, de tény, hogy még olajcserés voltam. Szőke tündérnek mondom, hogy mára van időpontom, de ez van, mire olyan kis aranyos stílusban közli, hogy akkor minek jöttem, így nem tudnak megvizsgálni, kérjek másik időpontot (nyilván újabb 2-3 hét múlva), és elköszön. Mondom, hogy bocshogyélek, de nénikérem, nem kaphatnék-e akkor egy másik időpontot, ha már ott teccik ülni a gép előtt… Mire: NEM, telefonáljak, ott majd adnak másik időpontot (a telefon is ott csörög, és ő veszi – vagy inkább nem veszi fel… no comment…) Ezek után nem tudom, hogy annak mit kell elszenvednie, aki mondjuk missed ab-ra megy, vagy akármilyen okból “sima” abortuszra…
Másik alkalom – szintén a szőke tündérnél. Dokival megbeszéltem, hogy erre-arra az időpontra megyek (kontrollra mentem), jelentkezzek be, onnét majd szólnak neki. Odaérek, mondom szőke tündérnek, hogy mi a szitu. Mire ő közli, hogy a doki nincs ott, keressem máshol. “Szó bennszakad, hang fennakad”… szőke tündérrel közlöm, hogy igazán kedves tőle, és sokat segített, majd ajtó bebasz diszkréten becsuk, összes angyalok és aprószentek nevének felsorolása betűrendben, és buzgó reménykedés, hogy találok még az osztályon hasonlóan kedves és segítőkész ápolónőt, aki majd ismét végigmér, mint valami narkós kurvát persona non grata-t. Végül persze némi bolyongás után találtam valakit, aki útba igazított.
Amikor ezek a történetek eszembe jutnak, elfog a BOLDOG NOSZTALGIA, elmorzsolok néhány könnycseppet is, és buzgón vágyom vissza ebbe az egészségügyi rendszerbe, azokhoz a ápolónőkhöz és orvosokhoz… Valahogy magam sem értem, hogy miért gondolkodom egyáltalán, hogy akarok-e autózni 90 km-t, vagy nem, miért nem menekülök sikítva attól a kórháztól inkább… Mert majd amikor a szüléshez közeledve harmadszor jelenek meg feleslegesen, mert azt gondolom, hogy MOST SZÜLÜNK, és mégsem, akkor majd úgy, összezavarodva, kétségek között mennyire esik jól ez az útszéli stílus…
Ezek ma még csak ilyen ráérős eszmefuttatások, de holnaptól remélhetőleg komoly feladat lesz a kórház és orvosválasztási projekt. 🙂