Annyi, de annyi közeli-távoli ismerősömnek kellett megtapasztalnia, hogy milyen az, amikor az orvos azt mondja: nincs szívhang…missed ab. De hogy ezt még közelebbről is meg kell tapasztalnunk, azt nem gondoltam volna. Nemrég telefonált az anyukám sírva, hogy a nővéreméknél ez a helyzet. Holnap reggel műtét. 🙁 Beszéltünk, vagyis inkább sírtunk a telefonban, nem lehet mit mondani. Nem egy, nem két ilyen esetet asszisztáltam végig. Volt, akinél kettőt is. Nem volt könnyű, mert enyhülést csak a később egészségesen megszületett bébi hozott igazán. Elfelejteni nem lehet. És ráadásul a következő terhességeknél is nehéz elvonatkoztatni ettől. Nem lehet nem arra gondolni, hogy a másik terhességnél ekkor, és akkor. És nehéz nem arra gondolni, hogy ha azzal ott, akkor minden rendben lett volna, akkor május elején bizony már megszületett volna. Hiába minden, az eszével tudja az ember, hogy a “mi lett volna” kezdetű mondatoknak semmi értelme. Mégis elképzeljük. Elképzeljük, hogy jó eséllyel egyidősek lettek volna a mi törpéinkkel… Nem bírom felfogni…
Aztán az ember olyan tanácsokat ad, hogy: “tarts ki”, “légy erős”. Pedig ilyenkor nem kell erősnek lenni. Ilyenkor sírni kell, gyászolni, elengedni, elbúcsúzni. Bármit, amitől akár egy kicsit is könnyebb lesz a lelkünk. Nem vagyunk egyformák, kinek ez segít, kinek az. Egy biztos. Meg kell élni ezt is, majd próbálni tovább lépni, előre nézni. Nehéz lesz. És nehéz lesz látni azt is, hogy másnak sikerül. Legnehezebb azt felfogni, hogy elsőre, véletlenül… Hogy miért pont ők, miért nem mi, stb…
Igen, tudjuk mindannyian, hogy a 12. hétig nagy a vetélés kockázata, gyakori, az ember az agyával tudja, de amikor elhangzik a diagnózis, mégis mintha megállna az idő…Tudja mindenki, mégis derült égből villámcsapásként éri.
Egyébként is, ki az, aki ezt el tudja titkolni a 12. hétig?? Legszívesebben világgá kürtölném, boldog-boldogtalannak elmondanám, hogy örüljön velünk mindenki. Mert mindenki úgy gondolja, ilyen csak mással eshet meg. Pedig nem… mindenki feje felett ott lebeg a pallos. Aztán van, aki megússza, van akire lesújt… Aztán ebből is lesz egy statisztikai adat… 35 év felett a vetélés kockázata nő. Ennyi a hír. De a megszakadt szívek, és az elsírt könnyek nem kerülnek be a statisztikába. Arra csak az örök érvényű közhely van: az idő segít.
Tegnap végig rossz érzésem volt. Nem aggodalmaskodtam eddig a bogyókák miatt többet, mint ami normális, de tegnap vérzéssel álmodtam és aggódva ébredtem. Féltettem őket. Talán tudat alatt már ezt éreztem. 🙁 Jobban szeretnék vidám dolgokat megérezni, azokról írni, és beszélgetni…
Gondolatban veled leszek holnap!