13+1 – hétfő, fejfájás stb.

Már a reggel jól indult… A Férj megbeszélte a szomszéddal (fuvaros), hogy reggel felpakolják a kölcsön-állványt, és visszaviszik. Beszóltam a céghez, hogy késni fogok. Férj szétszereli az állványt, szomszéd jön, hogy háááát, baj van, a verda akksija gatya, nem indul. Bikakábelek (miénk is, övé is) másik kocsiban, másik településen… Szuper. Sebaj, szomszédot bevisszük, vesz új akksit, harapós blökimet megkötjük, szomszéd pedig bejön, felrámolja az állványt, és viszi vissza a rendeltetési helyére. A történet így elég szimpla lett volna, és nálunk ugye ez nem szokás. Mindaddig rendben is volt a dolog, hogy szomszéd vett új akksit, hazajött a bent hagyott kocsival, új akksi betesz, jön át… Na hát eddig tart a mese, mert itt a harapós kutyám elfelejtett megkötve lenni, és már rángatta is lefele a nadrágot a szomszéd bokájánál… Férj tombolt, beígért a blökinek az elevenen megnyúzástól a bőréből dobkészítésig sokféle, változatos dolgokat (az állatvédőknek üzenem: kutya jól van, él, és virul, bár amire hazaértem, addigra az elszakított pórázzal jól beakadt valahová, így a napot mégis pórázon töltötte, csak nem a kijelölt helyen, hanem 20 méterrel odébb). Így holnap újra játszik az állvány-visszavitel, ismét késni fogok, stb…

Most jön, ami még nem volt… tegnap este elkezdett fájni a fejem. Nem vagyok egyébként egy fejfájós fajta, szökőévente egyszer esetleg környékez valami ilyesmi. Ez a tegnapi-mai viszont übereli az összes eddigit. Állítólag valami kettős fronthatás, vagy mi a franc van. :o) Próbáltam sok mindent: sok folyadék, magnézium, végső elkeseredésemben még a netet is átbújtam homeopátiás cuccok után, aztán elhúztam a gyógyszertárba, hogy beszerezzek valamit. Ott – bár sokfajta homeo izét tartanak – mégsem volt az, amit én kiokoskodtam a neten. Így hát a fejfájást megszüntetendő kaptam “rendes” tablettát (ovális alakú, bevonatos, hogy még én is le tudjam nyelni :D) , amit a kismamák is szedhetnek. Tabletta bedob, hatás vár… vááár….és vááár. Oké, kicsit alábbhagyott, kb. 1 órára, majd kezdődött az egész elölről. Hát nem találtam valami viccesnek. Meló után aztán elmentem a “homeopátiás gyógyszertárba”, ahol tartanak mindenféle cuccot. Ott újabb ezerhatszázakárhány forintért kaptam homeo-bogyót. Most ott tartok, hogy várom a hatást…

Azt gondoltam, hogy hazaérek, végre nyugiban lerogyok (fekszem, just relax, stb). Ehhez képest még be sem jöttem az udvarra, már kintről hallom az eszeveszett “bajban vagyok, segíts” vonyítást… Bennem azonnal vészcsengő: úristen, a kutya valahová beszorult, fennakadt, stb. A szigetelés után még csak az egyik udvari világítás van felszerelve, aminél sz@rt sem látni, így gőzöm sincs, hol a kutya, és mit csinál, mi történt vele… Rohamtempóban be a lakásba (nyilván a 30 kulcsos kulcscsomón sötétben, idegbajban szuperkönnyű kiválasztani a megfelelőt.) Szívem majd kiugrik, pánik a köbön, cuccom ledob, piros kiscsizmámból kiugrok, kerti cipőt húz, hol a zseblámpa??? Bsszameg, holapcsába van már a zseblámpa??? Majd bekúszik a képbe, hogy tegnap Férjet kiküldtem a sötétben petrezselyemért (kellett a kajába, na), úgyhogy a zseblámpa megtalálásának esélye konvergál a nullához, köddé vált, netán valamelyik nadrág-pulóver-kabát zsebében lehet, de annyi a változó az egyenletben, hogy feladom. Kutya eközben természetesen keservesen vonyít, csak hogy a lelkivilágom és a fejfájásom is megfelelőképp alakuljon… Jobb ötletem nem lévén előkeresem a Férj gépét, leveszem róla a vakut, és gyakorlott módon kezdek villogatni a sötétben, miközben kerüldözöm a sok motyót, ami még szanaszét hever a szigetelés után, igyekszem semmiben nem felbukni, majd a villanás után próbálok fókuszt keresni, és újra látni, valamint feldolgozni azt a rengeteg információt, amit a vaku villanásánál láttam (magyarul semmit). De hogy micsoda multifunkciósak vagyunk mi nők…. mindeközben még arra is tudok figyelni, hogy a Férj kezét imába foglaljam, amiért még véletlenül sem fordul elő, hogy valamit a helyére tegyen vissza… Szerencsére a kutya itt volt a közelben, a póráza kb. hússzor feltekeredve valamire, a keserves vonyítás pedig a póráz levételének pillanatában megszűnt. Ezek után nyilván nem csodálkozom rajta, hogy fáj a fejem, mert a vérnyomásom 220 közelében lehetett, mire ennek a mókának a végére értem… Most egy doboz vegyes ízű lila csokival nyugtatom magam, és várom, hogy a vérnyomásom visszakússzon a szokásos 90-100-as értékre, elkezdjen hatni a homeo-csodabogyó is, és buzgón reménykedem, hogy “ma már nem hasad tovább”…