Rájöttem, hogy ezt egy bejegyzésben le sem bírom írni (arról nem beszélve, hogy ti pedig végigolvasni nem bírjátok… :D)
Mit mondjak? A hétvége kissé mozgalmasra sikeredett. Azzal kezdem, hogy szombat dél óta most (22:00) sikerült hazaérünk.
Az egész úgy kezdődött, hogy pénteken a Férj kollégája jött családostul babafotózásra (3 év körüli kislány és 4 hónapos kissrác). Mire hazaértem, már javában folyt a fotózás. Jó hangulatban telt (a srácok – hogy a jó hangulat garantált legyen – egy kis pálinkával is rásegítettek.) A Férj “felavatta” az új objektívet is, aminek birtokában olyan az ábrázata, mint akinek kihúzták a lottószámait. 😀 (Ezt egyébként melegen ajánlottam neki). A fotózás jól sikerült, a kölykök is bírták a strapát, jó képek készültek.
Este megérkeztek a tesómék. Férj eddigre kidőlt – pedig nem az a korán fekvős fajta. Úgyhogy este 10-kor két passogatás között én fogadtam őket. Nálunk – többek között – a november is ilyen ünnep hátán ünnep (szülinap, névnap, házassági évfordulók), így ilyenkor mindig elmegyünk családostul ebédelni/vacsorázni, általában a kedvenc helyünkre. Mivel szombatra ebéd lett kitalálva (a további programok miatt), így tesóék pénteken érkeztek, hogy biztosan mindenki meg tudjon jelenni pontban 12-kor a kedvenc éttermükben. (Természetesen nem is mi lettünk volna, hanem pont mi késünk jó 20 percet… )
Mivel a csapat (ősök, nagybácsi, egyik tesómék – másik tesó külföldön dolgozik, ők most nem jöttek haza – nagyszülők és mi) 4 különböző helyről érkezik, így fontos az összehangolás. Lévén, hogy én a családi események alkalmával egyébként is – most pedig az állapotomra való tekintettel – kerülöm az alkoholfogyasztást (csak hogy ÖNKÉNTES sofőr lehessek), természetesen most is így volt ez. Nagybátyám – lemondva a sofőrségről – inkább felült egy vonatra, hogy a házunk előtt leszállhasson róla, (és cipeltethesse a hátsóját). Szokásától merőben eltérően nagyon időben érkezett. A csapat nálunk levő része is elkészült időben, ekkor jött a nem várt fordulat: az egyik szomszéd kopogott át, hogy valami iszonyú sürgős tennivaló akad (ami természetesen nem várhat egy pillanatot sem, és a Férjre okvetlenül szükség van hozzá). Ez akkor volt, amikor a Férjnek már javában a fürdőszobában kellett volna kiskacsásat játszania. Az én fejem annak hallatán, hogy a Férj még átmegy a szomszédhoz a piros és a lila változatos árnyalataiban kezdett világítani… Szerencsére amúgy is 2 autós fuvar volt tervezve, úgyhogy a csapat azon részét, amelyik időben elkészült (tesómék + nagybácsi) útjukra indítottam, és gondolatban már a sodrófát kerestem, hogy a Férj fejét azzal fogom megegyengetni a belépést követő pillanatban. Aztán meggondoltam magam, mert a kedvenc éttermünkben jobban mutat a Férj felszakadt szemöldök, feldagadt száj, és mokka nélkül… A Férj nagy nehezen hazatalált, fogadta a letolást, és már el is tűnt a fürdőben, aztán rohamtempóban összerakta mind a 30 kiló fényképezőgépes cuccot, aminek majd az esti partynál lesz jelentősége. Amikor azt hittük, hogy mindent elpakoltunk (persze utóbb kiderült: tévedtünk), végre elindulhattunk. Megérkezésükkor a család többi tagján már-már az éhhalál jeleit véltük felfedezni. Még jó, hogy ezt baromi gyorsan tudtuk orvosolni a Márton-napi libamenüvel. 😀 Miután a leves, a főétel, és még a desszert is lecsúszott mindenkinek (MINDENKINEK, még a szigorú candida-diétát tartó tesónak is, rólam már nem is beszélve – nyilván az ikrek kényszerítettek rá, hogy bezabáljam…. :D) , és azt is megbeszéltük, hogy mi mindent hagytunk itthon, elindultunk haza a maradék cuccokért… valamint a tele poci miatt beiktatni egy gyors délutáni (jaaaaj, mire gondoltok??? neeeem, nem AZT) szundikálást. Ez iszonyú jól is esett, egész addig, amíg rá nem jöttünk, hogy több, mint egy órát aludtunk, és nagyon ideje lenne menni… Na az nagyon rosszul érintett minket…. Csakhogy válogatási lehetőség nem igazán volt, mert este az egyik kedvenc bandánk játszott (az őseimnél) a helyi “kultúrban”. Így nem volt mit tenni, felpakoltunk, elindultunk.
Folyt köv. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: