Gondolom, hogy nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy azt gondoltam, hogy nekem majd TÖKÉLETES és PROBLÉMAMENTES terhességem lesz. Végig fogok dolgozni, és tökéletes fájásokkal, a megfelelő időpontban érkezünk majd a kórházba, ahol is megszületik/nek a tökéletes gyerekünk/eink.
A blogolvasók egy része bizonyára már a két összetett mondat elolvasása után csapkodja a térdét a röhögéstől…
Oké, ábrándozni még lehet. Való igaz, hogy a terhességem eleje tényleg “tankönyvi” volt – mármint ha a lombik terhességet tankönyvinek nevezzük. Sőt, a tankönyvi nem is jó szó rá, mert elkerültek a rókák, és a rosszullétekből én csak ízelítőt kaptam, abból is a totál “light” verziót. Istenien éreztem magam, imádtam az állapotomat. El is terveztem, hogy ameddig csak lehet (minimum március végéig) dolgozni fogok. Egyrészt mert “a terhesség nem betegség” másrészt a munka anyagi vonzata sem elhanyagolható… Aztán meg 14 év után az ember nem egy könnyen áll fel az asztaltól. (Aztán mégis…) Megmosolyogtam a dokimat is, amikor azt mondta, hogy a 26. hét után már nagy terveim ne legyenek, a táppénzes javaslatra pedig vissza kellett fognom magam, hogy ki ne nevessem. “az ikrek dupla kockázat” hajtogatta minden alkalommal, fejcsóválás kíséretében. A múlt hét óta viszont valahogy nem támad kedvem nevetgélni az elhangzottakon. Inkább sürgetném az időt, hogy mielőbb érjünk már a 38. hét (már a 36-tal is kiegyeznék) közelébe…
… Mert valóban nem rózsaszín vattacukor… Amíg minden oké volt, addig mosolyogva mondtam mindenkinek az elhangzó kérdésre, hogy igen, köszönöm szépen, minden rendben van, én jól vagyok, bébik (remélem) szépen nőnek, és ezzel le is volt zárva a téma… A múlt hét óta viszont minden egyes nap arra gondolok, hogy mennyi van még a végéig, hogy ugye minden oké odabent, jól vannak a törpék, és szépen nőnek, amíg én idekintről aggódom és féltem őket. Még a 26. hét is olyan távolinak tűnik, és már most nehezen mozgok, a sok fekvéstől/ágyban üléstől fáj a keresztcsontom, és kétszer meggondolom, hogy felkeljek-e. A méhem a gyógyszerek ellenére gyakran keményedik (ma állítólag a fronttól, mert azt minden terhes megérzi… – hja, mint jó szamár az esőt…), szurkál néha. Én meg hajlamos vagyok kétségbe esni, hogy akkor most ez megint mi? Kell parázni, nem kell parázni? Ez most normális? Vagy nem?
Szóval ezek után már kicsit együttérzőbb vagyok azokkal, akik azt mondták, hogy nem szeretnek terhesek lenni (barátnőm azt mondta, hogy ha lehetne, ő az ebay-en rendelte volna meg a gyerekeit, annyira utálta az elsőt… a második pedig még folyamatban van). Én szeretném, HA… és itt fel tudnék sorolni pár dolgot. Nem arról beszélek, amikor már a 38. héten sehogy sem kényelmes, se ülni, se állni, se feküdni… hanem a mostaniról, amikor még nagy pocak sincs, és még egész vígan is lehetnék…
Egyik ismerősöm szinte végig feküdte a terhességet, ő azt mondta, hogy ezek a keményedések a 15. héten indultak nála, és kitartottak a végéig… Nem vigasztalódtam meg tőle. 🙁
Persze a legfontosabbak a Törpék. Szóval fő az optimizmus, mindjárt itt a 36. hét… már csak 18 hét van addig…
Köszi a biztatást.:)
Igen, nehéz dolog ez… Amikor nem költöztek még be a Bogyókák, én is úgy voltam vele (barátnőm volt terhes, és folyton nyafogott valamiért), hogy bár csak ilyen gondom lenne már, nem az, hogy hogy költöztessük be a bébiket a pocakba.
Ezen túl vagyunk, de bizony ez az időszak is tartogat nehézségeket és kihívásokat. Sajnos (vagy szerencsére??) hozzá kell szoknunk, hogy most már nem mi irányítunk, hanem az a két mocorgós Törpe odabentről. És tervezhetünk mi akármit (ma épp egy kis munkát és kiállításmegnyitót vétóztak meg a Törpék), az lesz, amit ők akarnak.
Neked is kitartást kívánok, és azt, hogy hamarosan neked is belülről vezényeljenek! 🙂
Felpörgésről most nem nagyon lehet szó, az éjszakát végigszenvedtem… Úgy volt, hogy ma meglátogatom a munkahelyemet – munkavégzés céljából – de azt is lemondtam. Várom, hogy elmúljon végre a keményedés…
Már várom, hogy a Törpék kint legyenek, de még elég sokáig jobb helyük van odabent.
Azt hittem, hogy az eddig vezető út volt igazán hosszú, de most ezt érzem annak. Na meg aggódással telinek. Remélem, hogy hamarosan újra minden oké lesz, és élvezhetem a babavárást.:)
Kedves Epresmarcipán, (kár hogy nem tudom a neved:-))
Ne csüggedj mert sokan olvasnak és izgulnak értetek, a végén meg gyönyörű két csöppség fog várni rátok 🙂
Bár már én is ott tartanék ahol Te / Ti……
Tessék újra felpörögni, kedves Anyuka;-) Kitartás. Az univerzum most pihenésre ítélt, mert tudja, hogy amint Törpi 1 és Törpi 2 kibújtak, nem sok nyugtod lesz! 🙂