Tegnap végérvényesen megfogalmazódott bennem, hogy ezzel a héttel befejeztem a munkát. Kiveszem a maradék szabadságomat, és egy időre (reményeim szerint legalább 2 és fél évre) búcsút intek a munka világának.
Beláttam, hogy nincs értelme mindig a határon lavírozni, hogy mi az, ami még belefér, és mi az, ami nem, mikor jön az újabb durva keményedés-hullám. Tegnap egész nap vacakul voltam, de – igaz, ágyban voltam végig – dolgoztam rendesen. Hogy ennek, a frontnak, vagy netán valamilyen bolygó-együttállásnak köszönhető, de éjszaka alig aludtam, folyton feszült-keményedett a hasam. Ettől persze ideges voltam, ami nyilvánvalóan még rásegített az egészre, és még rosszabb volt.
Hajnal fele tudtam végül úgy, ahogy elaludni, és reggelre egész jól voltam. A múlt heti dokilátogatás óta mondjuk egy nap sem volt, amikor azt mondtam volna, hogy minden rendben, olyan, mint előtte, de még várom a csodát, hogy ilyen is lesz.
Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, nem így képzeltem ezt az időszakot. Az olyan egyszerű dolgok, mint bevásárlás, vagy takarítás (ablakpucolást ne említsek, ugye) gondot okoznak. A bébiknek történő beszerzésről ugye ne beszéljünk. Vasárnap lesz a bababörze, amire már másfél hónapja várok, és gyanítom, hogy azt is passzolhatjuk. Elküldhetem ugyan a Férjet, de én is szerettem volna látni, hogy egyáltalán mi a kínálat, még sosem jártam ilyenen. Meg aztán a Férjnek ez egy büntetés lenne. Kb. az marad, hogy a neten fogok bevásárolgatni – jobb ötlet hiányában. Vannak dolgok, amit mindig a neten szerzek be (könyvek, bio-tisztítószer, xilit, stb), de a bébiholmikat jobban szeretem a saját szememmel látni, és lehetőség szerint megtapogatni is. (hülye szokás, tudom). Szóval a feladat adott, a megoldás még nincs kész, de előbb-utóbb kénytelenek leszünk megoldani.
Addig is: arccal előre, a 36. hét hipp-hopp itt van…