Első napok itthon az ikrekkel

Íme, itt van az első bejegyzésem itthonról. Bár már hétfőn hazajöhettünk, ma jutottam el eddig.

Azzal fejeztem be, hogy a kórházi személyzet ilyen is, olyan is. Búcsúzóul nyilván illik adni valamit, de nem estem túlzásokba. A csecsemősöknél a kedvenc ápolónőmnek úgyis a kezébe nyomtam egy bonbont még vasárnap este, mert ő rengeteget segített, egy doboz bonbont szántam a védőnőnek, és egy csomag kávét és bonbont a szülésznőknek. Slussz, ennyi. Bár volt, aki hatalmas ajándékcsomagokkal érkezett, én egyáltalán nem akartam.

Az orvosom… nos, addig halogattam a dolgot, hogy megkérdezzem tőle a hogyan a mennyi-t, hogy a kórházban került sor erre. A dokim csodálkozva kérdezte, hogy nem beszéltünk róla?? Hát nem. Erre azt a választ kaptam, hogy akkor már nem is beszélünk róla, amennyit gondolok, annyit adok. Bevallom, én pont így gondoltam. De mivel a dokimat a császár óta nem láttam, így erre még nem került sor.

Hétfőn aztán elhagyhattuk a kórházat. Úgy készültünk, hogy 8-9 között lesz meg a zárójelentés, ehhez képest szerintem volt 10 óra is. Utána jött még a védőnő, segített tisztába tenni, felöltöztetni őket, átnéztük a zárójelentéseket is, megkaptuk a recepteket, amivel a Férj egyből átügetett a szemközti gyógyszertárba, aztán rettenetesen megkésve bepakoltuk a gyermekeket, és elindultunk haza. Itthon a gyógyszertárban még kiváltottunk pár dolgot (fél óra alatt sikerült), így a hazaérkezés a tervezett déli 12 óra helyett fél 2-kor sikerült. Egy ideg voltam már emiatt is, arról nem beszélve, hogy iszonyúan tele volt a gatyám, hogy mit fogunk itthon bénázni.

Még út közben felhívtam a választott gyerekorvosunkat, aki mondta, hogy akkor délután ki is jönne megnézni minket. A féli-fél kettes etetéssel épp csak végeztem, és már jött is a doktornő. Azt kell mondjam, hogy úgy érzem, jól választottam. Egy 70 körüli doktornő, a megfelelő tapasztalattal, a megfelelő mennyiségű szabadidővel, és kellő empátiával. Megkaptuk a szükséges recepteket, tápszer, lázcsillapító, D vitamin, stb. Hálát adtam az égnek, hogy a tervezettekkel ellentétben anyumat megkértem, hogy jöjjön el segíteni, mert azt se tudtam, hol vagyok. Csak a kapkodás ment, ideges voltam. Egy falat nem ment le a torkomon, stb. Gondolom, hogy ez természetes ebben a helyzetben. Először voltak igazán rám bízva a gyerekeim. Az utat egyébként végig aludták, meg sem pisszentek.

Közeledett az éjszaka. Időben lefeküdtünk, készültünk az éjféli, és hajnal 3 órai etetésre. Férj kelt velem, együtt etettünk, pelenkáztunk. És őszintén szólva másnap reggel, 3szor 10 perc alvás után azt gondoltam, hogy mindenki hülye, aki gyereket akar. Jöhetnek a kövek… De tényleg. Akik a blogot az elejétől fogva olvassák, tudják, hogy min mentünk keresztül, amire eddig eljutottunk, de ezek a gondolatok annyira ijesztőek, és mélyről jövők voltak, hogy komolyan megijedtem. Másnap természetesen indult a móka elölről a 3 óránkénti etetéssel, nem volt megállás. Amikor csak tudtam, pihentem, de enni továbbra se nagyon bírtam. Kétségbe voltam esve, hogy mi lesz itt.