Az van, hogy totál eltűntem. Egyszerűen annyira eltelik a nap, hogy általában csak azt veszem észre, hogy esti etetés van, és feküdni kellene, mert mindjárt kelnek a törpék. Pedig nem esznek 2 óránként (ami igazán örvendetes, mert akkor tényleg etetéstől pelenkázásig menne a nap), és segítségem is van. Komolyan csodálom azokat a friss anyukákat, akik segítség nélkül boldogulnak, és még a háztartást is ellátják. Minden elismerésem nekik, felfogni nem tudom, hogy hogy csinálják. :o) Én az elmúlt két hónapban nem főztem (egyszer, egy gyenge pillanatomban sütöttem egy pudingos piskótát), nem töröltem port (ez amúgy sem nagy kedvencem, szívesen bliccelem el alapjáraton is). Néhány söprésen, porszívózáson, vízkőtelenítésen és mosás-teregetés-hajtogatáson kívül semmiféle házimunkát nem végeztem. Sőt, mindezek ellenére örültem, hogy éltem, és ébren bírtam maradni nappal. Az is igaz, hogy kb. 1 kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor feküdtem le nap közben. Valahogy minden etetés után volt valami. Vagy fejtem (erről még később), vagy reggelizni/ebédelni/vacsorázni kellett, netán zuhanyozni, ruhát teregetni, ruhát hajtogatni, védőnőt fogadni, csípőszűrésre/vérvételre/koraszülött gondozásra/háziorvoshoz menni. Mert az elmúlt hónapban volt ebből is bőven.
Túl vagyunk 2 hónapos státuszon, az oltáson is. Erről majd később írok, mert még csak tegnap kapták meg, a hatásról (láz, nyugtalanság, egyéb) még nem tudok beszámolni.
A csípőszűrésre vissza kell mennünk jövő héten kontrollra, mert nem lett jó az eredmény. A kórházat többször megjártuk az elmúlt időszakban, Marcinak a vérképe tovább romlott, így ő vért is kapott. Szerencsére egyik nap vittem, másik nap hoztam, így nem volt hosszú kórházi tartózkodás. Ott nem maradhattam vele, mert a koraszülött intenzíven kapta a vért, de hagytam ott neki egy kis tejet, és este, amikor lefolyt a vér, mehettem szoptatni. Viszonylag jól viselte, megkockáztatom, én rosszabbul tűrtem. Persze itt is volt happening. Marcitól vettek vért, hogy a megfelelő vért tudják rendelni, és aznap, amikor a vért kapta, tőlem is vettek vért (valamilyen ellenanyag-cucc miatt, amit máig nem értek, hogy amikor már megérkezett a rendelt vér, mi értelme volt – de nem kell mindent érteni). Nos, többször bebizonyosodott, hogy a (bármilyen) osztályon dolgozók a vérvételhez nem értenek. Az ilyen akciók vége legtöbbször szétszúrt vénát eredményeznek. Most sem történt ez másként, megspékelve azzal, hogy a kedvenc szoknyámat is nem akárhogyan összevérezték. Már akkor az égre emeltem a tekintetemet, amikor nem a megszokott vérvételi tűvel álltak nekem, hanem egy sima tűvel (mondván, hogy jó vénám van, nem szúr meg a “nagy” tűvel, elég lesz a kicsi. Hm… oké. Beszúrja elszorítás nélkül. Oké. Még beljebb szúrja. Még beljebb. Szorítsam ökölbe a kezemet. Oké. Jajj, hát nem jön. Elkezdi szorongatni a felkaromat. Pumpálja. Pumpáljak az öklömmel… Tű megnyomkod. Hát, sajnos újat kell szúrni. Oké, ehhez már kapok karszorítót. Kezemet szorítsam ökölbe. Rendben. Beszúrja. Semmi. Mélyebbre szúrja. Semmi. Még mélyebbre. Már a fogamat csikorgatom, mert fáj (jó, nem egy császár utáni első nap, de fáj). Oké, jön végre. Tű kihúz, fiola túlfolyik. Nővékre észbe kap, hogy jajj, a karszorítót elfelejtette levenni.Vér mindenhol folyik, karomon, szoknyán, lábamon végig. Nővérke szabadkozik, hogy jajj, és hú, és bocsánat, stb-stb. Én csendes beletörődéssel fogadom, hogy a kedvenc szoknyának annyi (végül hála az anyósomnak a szoknya megmenekült), vénáim szétszúrva, két hétig megint úgy nézek ki, mint egy rossz drogos (apropó, amikor még pocakon belül voltak a bébik, a cukorterhelés után tényleg úgy néztem ki, mint egy drogos, a Férj mindjárt kapott is az alkalmon, és megörökítette. A fotó nagyon ütős lett, de a Férjjel megígértettem, hogy amíg a Törpék pocakon belül vannak, a fotót nem “publikáljuk”. Nem kell nagy összefüggéseket keresni, valahogy rossz érzéssel töltött volna el, ha pocakosan egy “drogos” kép kerül ki rólam. Most viszont, hogy a Puszedlik már kint vannak, később, az otthoni gépről beszúrom majd). Nos, ennyi kitérő után vissza a témához: Vénám szétszúrva, gyermek átöltöztetve kórháziba. Köszönjek el… Úgy sírtam, mint a záporeső. Pedig tudom, hogy nem lett volna szabad, mert neki is jobb, ha nem érzi, hogy ez most valami rossz, de annyira borzasztó érzés volt őt ott hagyni… Nyilván a másik gyerekem otthon várt, így mégis menni kellett. Kaptam egy telefonszámot, amit bármikor felhívhattam, hogy érdeklődjek Marci hogyléte felől. Azt mondták, bármennyiszer telefonálhatok. 🙂 Ez megnyugtató volt, csörögtem is jópárszor. Nap közben, hogy megy-e már a vér, lement-e már, evett-e rendesen, mikor menjek szoptatni, hajnalban hogy milyen volt az éjszaka, reggel hogy mikor mehetek érte. Szerencsére mindenki nagyon kedvesnek és segítőkésznek bizonyult. Reggel aztán gyorsan elintéztem a saját laboromat (nem szúrták szét a vénámat, hurrá. :)), aztán már mentem is a Tündérbogyókáért. Megkaptuk a zárójelentést, írtak másik fajta tápot (állítólag a gyerek “kihízta” a vérképét), és indulhattunk haza. Ezután minden rendben volt, semmi mellékhatás, Marci pedig láthatóan aktívabb, vidámabb lett. 🙂
Akkor a szoptatásról:
Alapvetően szoptatás-párti vagyok. Úgy is készültem, hogy szoptatni fogom az ikreket. Persze ahogy lenni szokott, az élet felülírja a dolgokat. Ugyan tejem a mai napig van, de nem elég. Így aztán a kezdetektől fogva kapnak tápot is a gyerekeim. A régi ábrándom, hogy a két gyereket egyszerre szoptatom, már kútba esett. Volt egy olyan pont, amikor lett volna elegendő tejem mindkét gyereknek, akkor, amikor a popsi-gondokkal küzdöttünk, és csak tápot kapott egyik, majd a másik bébim is. Igaz, hogy fejtem, de sajnos a szoptatás, és a fejés nem ugyanaz. Mennyiségre sem, hatásra pedig főleg nem. Innentől kezdve aztán egyre kevesebb a tej. A nagy melegekben szinte teljesen leszoktak a szopizásról. Ennek a fő oka én vagyok ugyan. Fél óra alatt 30 g-ot ettek, jól elfáradtak, ezek után a tápot sem ették meg már, és egy óra után visítottak az éhségtől. Néhány alkalom után aztán feladtam, azt mondtam, hogy inkább lefejem a tejet, úgy könnyebben is eszik, én is látom – méricskélés nélkül is -, hogy mennyit ettek, a gyerekek is jóllaknak, én is megnyugszom. Azóta – néhány kivételtől eltekintve – így vagyunk. Napi két etetésre kapnak tejet, a többire (általában6-7szer esznek) tápot. Már beletörődtem, és azzal próbálom nyugtatni magamat, hogy van, aki egyáltalán nem tud/akar szoptatni, ennél a napi 2 kaja mégis több.
És ha már a napi 6-7 etetésnél tartunk: Bizony, a gyermekeim kezdik átaludni az éjszakát. 🙂 Lilla többször prezentálta már a dolgot, de Marci is kezdi eltanulni tőle. 🙂 Mennyivel könnyebb így mosolyogni nappal. :))) Általában az esti (7-8-9 órás) etetés után alszanak hajnal 3-4-5-ig. Ezt még nem lenne rossz kicsit tolni, hogy este 9-10-től kezdődjön ez, és reggel 7-ig kitartson. De ne legyünk telhetetlenek. 🙂 Az első ilyen éjszaka után úgy éreztem magam, mint akit kicseréltek. 🙂 Komolyan! Hihetetlen élmény volt 4 órát egyben aludni. Nyilván még van mit pótolni alvás tekintetében, viszont ennek az alvásnak én úgy örülök, kb. mint a lottó 5-ösnek. :))) (apropó, mennyi is most a nyeremény? :D)
Tegnap voltak 10 hetesek a bébik, Lilla 4290, Marci 5200 g, és mindketten 54 centisek. 🙂 No comment. 😀 A képek magukért beszélnek:
Így nézünk ki most. 🙂 Nem akárhogyan ki vannak kerekedve, vigyorognak, beszélgetnek, jár kezük-lábuk, oldalukra fordulnak, hason fekve tartják a fejüket. 🙂
Nagyon-nagyon sok mindenről kellene még írnom, igyekszem lépést tartani a történésekkel, de nem könnyű.
Türelem… előbb-utóbb új bejegyzést terem. 😀
Kövessetek minket továbbra is itt, vagy a blog https://www.facebook.com/amilombikbebink?ref_type=bookmark oldalán. 🙂
