A törpétlen törpés bugyi története

Ma valahogy elfogott a nosztalgia, ahogy a korábbi bejegyzésemet olvastam újra. Aztán jött Tünde a hozzászólásával, és előjöttek a régi emlékek.

Történt ugyanis, hogy amikor az anyukám a húgomat várta, a 7. hónapban volt egy kis komplikáció, és a terhesség végéig kórházi tartózkodásra ítélték. Mi a nővéremmel főként a nagyszülőknél hesszeltünk, lévén, hogy nyári szünet volt, valamint az apukánk – mint minden normális felnőtt – dolgozott napközben. Persze többnyire otthon aludtunk, és a reggeli készülődés velem különösen izgalmas volt. A következő dolgok mentek nehezen (akkor óvodás voltam épp):

1: A felkelés. Ez természetesen csak és kizárólag hétköznap okozott gondot, hétvégén úgy 6-körül biztosan felkeltem – önként, és dalolva. Hétköznap ez rettenetes nehézségekbe ütközött, mert általában hideg volt, az ágy jó meleg, és egy kicsit sem akaródzott kikelni a jó puha, meleg ágyikóból.

2. A felöltözés. Általában ez külön idegrendszert igényelt, mivel már akkor határozott elképzelésem volt a divatról, az aktuális trendekről, tehát nem lehetett rám beszélni akármit. Egyszer odáig ragadtattam magam, hogy kijelentettem, hogy ha AZT a ronda nadrágot kell felvennem a(z ovis) bálba, akkor én inkább otthon maradok. Végül elmentem a bálba, de – ha jól rémlik – duzzogtam, és a fehér harisnyámat is sikerült összekennem az olajos padlón.

2. A reggelizés. Amire eddig eljutottunk, az őseimnek – ebben az esetben az apukámnak – az idegei cafatokban lógtak, a kiakadásjelző erősen villogott, és gyanítom, hogy a szája széle is meg-megrándolt néha. Mert reggel nem nagyon bírtam enni, jobbára forgattam a számban a kaját, a mai napig pontosan emlékszem rá, hogy pont olyan volt, mintha vattát ettem volna. (Pedig nem.) De a szabály az szabály, reggeli nélkül nincs óvodába/iskolába/akárhová indulás. Így megvárták, amíg én elnyammogtam a szendvicsemet, miközben mindenki késésben volt már.

A fenti készülődés különösen akkor vált izgalmassá, amikor végre-végre mehettünk az anyukámhoz látogatóba. Ha jól emlékszem, ez hetente egyszer történt, (akkor is csak a kerítésen keresztül láthattuk anyát, mert ilyen kis tökalsókat nem engedtek be a kórházba) ilyenkor a felkelést hamar kipipáltuk, az öltözködésnél azonban jöttek az ötletek. A nővéremmel mindkettőnknek volt szép ünnepi ruhánk (ki hitte volna, gondolom, ezen meglepődtetek), a lényeg a sok-sok-sok fodor volt, amitől igazán csinosan néztünk ki. No, amikor előadtuk az igényünket, hogy azt szeretnénk felvenni MINDKETTEN, az apukám az égre emelte a tekintetét, csendben felsorolta az összes angyalok, és aprószentek nevét betűrendben… és nekiállt vasalni… Amire végzett, már a kellő hangulatba jött, és konstatálta, hogy a kikészített bugyit még nem vettem fel. Kérdezte, hogy miért, mire én rávágtam, hogy:  én   nem   ezt   a  bugyit   szeretném   felvenni. Oké, gondolta hoz másikat, csak hogy gyorsabban haladjunk, de ez sem felelt meg, amire kiböktem, hogy én bizony a “törpétlen törpéset” szeretném felvenni. Pontosan nem emlékszem a reakciójára, de szegényem nem bírta összerakni, hogy most akkor mi van. Törpés, vagy nem törpés?? Mert “héttörpés” bugyim volt, természetesen 7 darab. Igen ám, de volt olyan is, ami ugyanolyan volt, mint a “héttörpés”, csak törpék nélkül, sima, egyszerű, fehér. No, én azt akartam felvenni. Ma is azt gondolom, hogy akkor is a megfelelő logikával írtam le az igényemet. 😀 Végül aztán megkaptam a törpétlen törpéset, fordos-bodros ruhák kivasalva, és már indlhattunk is. 🙂 …igaz, addigra az apukám mosolya koránt sem volt őszinte.

A fenti történetet azóta is emlegetjük, és mindannyian jól szórakozunk közben. 🙂

Kedveljétek a blog facebook oldalát, hogy mindig értesüljetek a friss bejegyzésekről, vagy iratkozzatok fel a blogkövetésre.