Vége… végérvényesen. 15 év után elválnak útjaink. A változás jelei pont akkor mutatkoztak, amikor a lombikot elkezdtük. Féltem, de bíztam, és reménykedtem, hogy kihúzzuk legalább addig, amíg a bébik megszületnek. Amikor ez megtörtént, kicsit fellélegeztem, hogy van két évem, hogy a dolgok rendbe jöjjenek. Jöttek ilyen-olyan hírek, végül ma kézhez kaptam a hivatalos papírt, miszerint ennek a viszonynak vége. Van ugyan tovább, de az már nem ugyanaz.
És hogy melyik viszony? A munkaviszonyom…
15 éve még a vizsgáimat sem tettem le, máris munkaviszonyban álltam. Minden évben számon tartottam az “évfordulót”, a legtöbb emberrel ellentétben én büszke voltam/vagyok arra, hogy ennyi időt töltöttem egy cégnél. Amúgy sem vagyok az az ide-oda ugrálós típus, szerettem is, amit csinálok. Kellően változatos feladatokat kaptam, emellett megvolt az állandóság, és az önállóságom. Nem szóltak bele napi szinten a munkámba, tudtam, hogy mikor milyen határidőkhöz kell igazodnom, tudtam, mik az elvárások, ennek megfelelően magam szerveztem a napi teendőket. Az évek során szert tettem megfelelő rutinra, így élvezetes volt a munka.
A viharfelhők akkor kezdtek gyűlni, amikor kiderült, hogy a külföldi anyavállalat legnagyobb projektjénél komoly finanszírozási problémák merültek fel. Ez körülbelül egybeesett a lombik projektünk (a tényleges stimuláció) kezdetével. Hálás voltam ugyan a főnökömnek, aki megosztotta ezt velem, egyúttal viszont komoly félelmeim voltak, hogy a mi kis projektünkkel mi lesz így. Tudtam, hogy a főnököm maximálisan támogatja a családalapítási törekvésünket, így egyáltalán nem okoz majd gondot a sok-sok vizsgálat, és távolmaradás miatti kiesés. Abban viszont nem lehettem biztos, hogy ha netán egy vezetőség váltás következik (amiről szintén szó esett), akkor milyen esélyekkel indulunk. Rengeteg kérdőjel volt a jövővel kapcsolatban. Közben persze kiderült, hogy bizony bővül a család. 🙂 Ezt követően kis csend következett mind a vezetőség váltás, mind a fizetésképtelenség ügyében. Majdnem percre pontosan addig ült el a dolog, amíg az orvosom végleges kényszerpihenőre nem küldött.
Ugyan a cég sorsa továbbra is bizonytalan volt, az anyavállalat felszámolási eljárás alá került. Itt már azon izgultam, hogy a szülés időpontjáig ne szüntessék meg a munkaviszonyomat, ugyanis ha az ember lánya a szülés időpontjában (vagy legalább az azt megelőző 42. napig) munkaviszonyban áll, akkor jogosult a tgyásra. Persze ha az igénylést megelőző 2 évben volt 365 nap munkaviszony. Nálam ez utóbbi nem volt kérdés, tehát ezzel nem foglalkoztam. A 42. napig viszont vágtam a centit. A további ellátásokra már akkor is jogosult vagyok, ha nem állok munkaviszonyban (igaz, hogy az igénylés menete macerásabb, ha nem a munkáltatónál kell intézni). A tgyás volt a sarkalatos pont, mivel ez az, ami a napi átlagbér 70%-a, és nincs maximalizálva. Ez a szülési szabadság időtartamára, azaz 168 napra jár. Az ezt követő juttatásoknak bizony felső határa van. A gyed maximális összege (jelenleg) 105 ezer forint, ez – ikrek esetén – a gyerekek 3 éves koráig jár. A gyes összegét pedig inkább le sem írom.
Kissé elkalandoztam… vissza az elváláshoz… A cégemmel eleinte elég élénk (telefon) kapcsolatban álltam, majd az utóbbi időben egyre ritkábban kerestek, amiért – be kell vallanom – hálás voltam. Kissé megkoptak az emlékeim arról, hogy bizonyos iratokat melyik szekrényben, milyen színű mappában tároltam (noha kb. 7 hónappal ezelőttig csuklóból mondtam mindent). Gondolom, hogy az ezekért felelős agysejtjeim közben elpusztultak… Szóval a múlt héten még kaptam egy telefont, hogy az ősrégi laptopot, ami még nálam volt arra az esetre, ha valamit meg kell néznem, szíveskedjek bevinni, ha nincs rá szükségem már. (Tekintve, hogy ősrégi, és borzalmas lassú, nem is használtam már jó ideje. Természetesen nincs rá szükségem, úgyhogy meg is ígértem, hogy pár napon belül leadom. Ma reggel viszont a postás tértivevényes-ajánlott levelet hozott. Amikor a cégem bélyegzőjét megláttam a feladónál, már gondoltam, hogy nem az a év végi prémiumról küldenek tájékoztatást (na jó, egy pillanatig felmerült bennem ez a lehetőség is). Tudtam, hogy tértivevényt nem minden levélhez töltünk… Amikor kibontottam, és elkezdtem olvasni, leforrázott a dolog…. Tájékoztatnak, hogy az elmúlt időszak gazdasági nehézségei miatt a munkáltatóm december elsejétől nem X cég, hanem Y. A munkaidőt, munkakörömet, és egyéb teendőimet a munkáltató személyében bekövetkezett változás nem érinti, és TUDOMÁSUK SZERINT a munkáltató a munkakörömben (és egyebekben) változtatást nem tervez. Amennyiben – véleményem szerint – olyan változás állna be a munkafeltételekben, amely a munkavégzésemet lényegesen és hátrányosan befolyásolná, kezdeményezhetem a felmondásomat. Csodás. Bár nem gondolnám, hogy egy gyeden levő munkaerőtől fognak első körben megszabadulni, de azt sem, hogy foggal-körömmel ragaszkodnának hozzá, hogy 2 év után visszatérjek dolgozni. Tehát lényegében van munkaviszonyom, gyakorlatilag pedig amint jelzem visszatérési szándékomat, két lehetőségre készülhetek. Vagy megköszönik, és felmondanak, vagy ajánlanak egy másik munkakört – magától értetődő módon olyan körülményekkel, amit 2 gyerek mellett majd nem tudok teljesíteni – és én köszönöm meg, és beadom a felmondásomat. Ez utóbbi azért különösen jó, mert úgy elesek a 15 év munkaviszony után járó végkielégítéstől is. Ja, hogy ez kinek jó? Nekem nem, annyi biztos.
Most emésztem a dolgokat. Az külön rosszul esik, hogy 15 év után ezt így levélben, egy szó kísérőszöveg nélkül. Oké, gondolom, hogy most, hogy ez a helyzet előállt, kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy külön hívogassanak. Múlt héten beszéltem velük telefonon, és külön rákérdeztem, hogy hogy megy a bicikli… Hát így. 🙁
Kedveljétek a blog facebook oldalát, hogy mindig értesüljetek a friss bejegyzésekről, vagy iratkozzatok fel a blogkövetésre. 
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: