Pezsgőt bontunk…

Nem, nem a (rég elmúlt) karácsony tiszteletére, sőt,  még a szilveszterhez sincs semmi köze az ünneplésnek.

Az ünneplés egyrészről annak szól, hogy Lilla királylány ma felállt a kiságyban. 🙂 Tudtuk, hogy hamarosan eljön a pillanat, mert nagyon nyújtogatta a lábait négykézláb. Cuki volt, égnek meredő popóval.:D Napok óta markolta a rácsot a kiságyban, és a “börtönben’ (=babakarám) is, és húzta fel magát. Mára  érett meg a mozdulat, a Férjjel  mindketten szemtanúi voltunk a dolognak. 🙂 Ezzel párhuzamosan persze elhatározta, hogy soha többé nem is ül le. Ami szép gondolat volt, de a megfelelő kondíció hiányában hamar elfáradt.  Az akarat megmaradt a seggre ülés után is. Ez azt eredményezte, hogy egyre vörösödő fejjel kívánta a tudtunkra adni, hogy mit szeretne. Amikor a segítségére siettünk, és felemeltük, hogy lábra tudjon állni, fülig szaladt a szája egyből. Nyilván nem fogtuk egész nap, csak pillanatokig szóval némileg igénybe lett véve az idegrendszerünk.

Marci sem mostoha ám, csak ami a mozgásfejlődését illeti, nem sieti el a dolgokat. Gyönyörűen kúszik, tolja fel a popóját is, szóval lesz ebből mászás is hamarosan, viszont az a két kiló, amivel nehezebb Lillánál, az hátráltató tényező nála. 🙂

Ezennel elérkeztünk a másik ponthoz. Miért is bontunk pezsgőt másodsorban? Remélem, senkinek sem jutott eszébe, hogy a családbővülésre (ezzel ijesztgetni lehet, mert bár valóban dupla öröm a két gyermek, de mindenkinek jobb lenne, ha egy harmadik most nem jönne. :D). Nos, a második ok az ünneplésre, hogy a gyermekek végre elaludtak. Mert az elmúlt két napban az idegrendszerünket kicsipkézték alaposan. Az csak egy dolog, hogy tökélyre fejlesztették a felváltva alvás képességét nappal, de ma már azt sem bírták tétlenül nézni, ha a másik 10 percre elaludt. Okvetlenül közbe kellett lépni sírással, ordítással, nyekergéssel, eselteg a hetvenhétezer zenélő kütyü gyors egymásutánban történő nyomogatásával. Amikor a Férjjel elfogytak a szavaink, már csak egymásra, majd az égre néztünk, és az estét vártuk. És nem azért, hogy fergeteges hancúrt rendezzünk, hanem hogy végre 10 percnél hosszebb ideig élvezhessük a csendet. (Ami alatt aztán el lehet takarítani a vacsora nyomait, elmosogatni az egésznapi babakajás cuccokat, felsöpörni, felmosni, mert ebben a szottyos időben borzalmas mennyiségű koszt hordunk be. Ja, és zuhanyozni. A hajmosás már sajnos nem fért bele, az a holnap reggeli program lesz.)

Nyugodtan mondhatjátok, hogy tápos vagyok, nem vitatkozom. De mentségemre legyen mondva, Marci a kéthetes demó verzió óta sem alussza át az éjszakát, hol 4-5ször, hol 40-50szer kel éjszaka – holdállástól, bolygó-együttállástól, időjárási fronttól, vagy egyébtől függően, sajnos nem sikerült még rájönnünk az okára. Múlt éjszaka Lilla is kivette a részét a szórakoztatásból, szegényem egy takony volt, így többször felsírt, hogy nem kap rendesen levegőt, végül közöttünk aludt – úgy, ahogy. Reggel 7-kor úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger… meg az M1-M7 közös szakaszának komplett hétvégi forgalma. Kitámolyogtam a gyerekek reggelijéért, beléjük diktáltuk, félálomban pelenkacsere, lázmérés, kávéfőzés (nyugi, saját részre, nem a gyerekeknek), és Férj unszolására átvonulás az első szobába 1 óra alvásra. Nyilván Murphy még mindig a barátunk, mert ahogy párnát ért a fejem, kipattantak a szemeim, és jó háromnegyed óra forgolódás után rettenetesen zabosan felkeltem. Jobban belegondolva ekkor kellett volna meginnom egy páleszt, vagy kettőt (inkább háromszor kettőt hatszor), és egyből vidámabban telt volna a nap…

Férjjel azt találgattuk, hogy vajon jöhet-e a foguk, vagy egyszerűen valami front lehet, hogy ennyire ki vannak vetkőzve önmagukból. Az elmúlt héten két nap is tartottak bemutatót arról, hogy milyen, amikor 1 órát eljátszanak nyugisan, vidáman, és alszanak egy hosszút. Nagyon úgy tűnik, hogy nem akarnak ebből rendszert csinálni, mert azóta sem sikerült reprodukálni – nagy bánatomra. Ne értsétek félre, nem az az elvárás, hogy álló nap magukban játszanak, én pedig eközben zavartalanul nyomjam a fészbúkot, de amikor egész nap ölben szeretnének lenni, mókázni, és 2 méterre nem engednek maguktól iszonyú ordítás nélkül, az néha kicsit sok. Főzni már iszonyú régen nem főzök (a Férj viszont az utóbbi időben nagyon szeret főzni, ja, és a múltkor saját készítésű Creme Brulee-vel várt itthon…), csak a csemetéknek, de hogy az egész napi babakajás cuccot este bírom elmosogatni, a lábtörlő kirázását pedig 3 óra hosszáig tervezem… na hát ez aprócskát megrángatja az idegrendszeremet. És még nem járnak a gyerekeim…

Egyszóval: ide azt a pezsgőt, és menjünk aludni, mert a végén még anyóspajtás vigasztaló szavai elveszik a kedvemet..  (miszerint minél nagyobbak lesznek, annál nehezebb lesz. Ami lehet, hogy igaz, csak ilyenkor nem pont erre a motivációra van szükségem. 😀