Őszintén, már magam sem tudom, hogy egyszerűen csak irigy vagyok azokra, akinek a gyereknevelés csupa móka és kacagás, (mert a házvezetőnő napi szinten elintézi a piszkos munkát), vagy inkább csak a gyomrom forog attól, hogy tele vagyok tökéletes anyuka-ismerősökkel (pedig nem mindegyiknek van bejárónője). Korábban is gyanítottam, hogy elment valami beállítás nálam, most viszont napról-napra egyre biztosabb vagyok benne…
Mindezt úgy, hogy különösebb okom panaszra nincs, mert hát a gyermekek gyönyörűek, egészségesek, szépen fejlődnek, imádni valóak, van mit ennünk, fedél a fejünk felett, és még a 100 Ft-os kapszulás kávéból is futja napi 3-ra. (Néha még 4re is… Ez azért fontos). Csak valahogy nem tudok őszinte mosollyal elmenni amellett, aki úgy beszél a gyereknevelésről, mintha valami rózsaszín cukros takony lenne. És itt nem a pelenkázásra gondolok, és nem is arra, hogy az én gyerekeim bizony úgy esznek még mindig, mint a malacok (én etetem őket, még nem maguk kanalaznak). Egyszerűen a babaillat, a kacagás, és a mindennapos mókázás mellett ez egy taposómalom. Lehet, hogy nem kellene ezt írnom, hanem csak egyszerűen inkább áradoznom arról, hogy mi mindent csinálnak az én gyönyörű utódaim (lépegetnek, tologatják a kisautót, ráülnek a bilire (nem, még nem pisilnek bele, mielőtt itt is elkezdené szórni valaki a követ, amit már megkaptam mástól a bili említésére is), felmásznak, amire lehet, gyepálják egymást, elveszik a játékot a másiktól, amire nyilván visítás a válasz, megsértődnek, örülnek, kacagnak, bohóckodnak, különös érzékük van ahhoz, hogy mit nem szabad… Egy szóval igazi enni való 1 évesek). Mielőtt ismét elkalandoznék, vissza a témához. Bizony, nehéz a dolog. Így kialvatlanul nem látom mindig elég pozitívnak a dolgot. Pedig aztán nálunk nem két véletlen becsúszott gyerekről van szó, hogy azt mondanánk, hogy nem is akartunk igazából gyereket, ezért nem is készültünk fel rá (megjegyzem: már akkor is tudtam, hogy LEHETETLEN felkészülni, amikor pocakban voltak még). Mostanában éjszakánként többször kelünk, ha nincs szerencsénk, akkor Lilla aktív visszaaltatást is igényel, amitől aztán éjjel 2kor valahogy nem őszinte a mosolyom. Marci sokszor ébred, de kezdi ügyesen megtalálni a cumiját és alszik tovább. Jönnek a fogak (a két gyereknek összesen már 6 db van :D) Keményen nyomjuk a szeparációs szorongást is, amitől nem kifejezetten egyszerűsödött a történet.
Lilla kitalálta, hogy szuper móka felállni a babakocsiban (eddig nem voltak bekötve, mert nyugton voltak), ez, és egy gödör kombinációja azt eredményezte, hogy a Királylányt a lábánál fogva kaptam el egy tripla leszúrt Rittberger fejes ugrás közben, a betontól kb. 2 mm-re. Enélkül is esnek-kelnek, egy zöld folt mindkét gyermek (az anyukájukról nem is beszélve, akit mászókának, és kapaszkodónak tekintenek a Magzatok), de egy agyrázkódás, néhány öltés, no meg a sürgősségi és az ezzel járó “izgalmak” egyáltalán nem szerepeltek a napi tervben, úgyhogy extra boldogság volt, hogy jók a reflexeim (úgy a 4. kávé utáni fél órában). Annak örülök persze, hogy egyre okosabbak, sőt, Lilla szerintem titokban megtanult röppályát számolni is. Legutóbb, hogy elsőszülött gyermekemet vakartam a szarból tettem tisztába, a tőlem 2 méterre játszadozó másodszülöttem nettó másfél másodperc alatt ott termett, egy laza mozdulattal kirántotta a produktummal jócskán telerakott csomagot, amiből a tartalom olyan röppályát járt be, aminek a végén egy játékot sem talált el, ellenben a szőnyegen landolt minden egyes darab. Lélekjelenlétemnek köszönhetően villámgyorsan lepucoltam a maradékot az elsőszülöttről, és szedtem össze a szétszóródott matériát. Arról az egy fontos momentumról feledkeztem el, hogy a krémeket is lepakoltam a földre (Marcit néha testápolóban lehetne fürdentni, olyan száraz a bőre), az egyiket ráadásul tető nélkül, így mire vállon veregettem volna saját magam, hogy megúsztam a komolyabb szőnyegpucolást, rá kellett jönnöm, hogy Lilla könyékig jár az egyik, és a másik krémben is. Külön kudarcként értékeltem, hogy a gyermek még a ruhája ujját sem tűrte fel, hogy az anyukájának legalább az átöltöztetéssel ne legyen gondja. Itt már kb. 110 volt a vérnyomásom az idegtől. (igen, 110, mert alapjáraton mostanában a 80-at is alulról közelíti) A gyerekeim ezt látva rajtam a nap további részében semmi említésre méltót nem követtek el. 🙂 Az szinte már standardnek számít, hogy ha Marcit pelenkázom, Lilla jön, és a Marci által “viselt” családi “ékszereket” piszkálja, ha nem vagyok elég gyors. Kissé korainak találom az erre irányuló érdeklődést, és buzgón reménykedem abban, hogy az első randiig még van pár jó évem.
No, és akkor a hét kedvenc témája (nálam). Megint bebizonyítottam, hogy mennyire keveset tudok én erről a gyereknevelés című történetről. Borzalmas tájékozatlan vagyok. 🙁
Az történt ugyan is, hogy a gyermekek játszójába elhelyeztem egy bilit azzal a céllal, hogy mától nincs pelenka, bilizés van… (Nem, nem kell infarktust kapni, csak vicc volt. :D) Szóval gondoltam: ismerkedjenek a bilivel, hogy amikor arra kerül a sor, hogy komolyan nekilátunk a szobatisztaság kérdésével foglalkozni, addigra tudják, hogy miről is van szó. Aztán elkövettem azt a hibát (mostanság hibát hibára halmozok, tudom), hogy Lilla bili-felhasználási szokásait mozgóképpel rögzítettem, mindezt át is küldtem néhány embernek e-mailen. Gyerekek, én álmomban nem gondoltam, hogy egy 9 mp-es videó ilyen hatást tud kiváltani. Az egyik barátnőmnek is elküldtem, aki felvilágosított (mint hülyegyereket szokás), hogy ne küzdjek, mert a gyerekeknek 2 éves koruk előtt egyszerűen nincs meg a képességük arra, hogy jelezzék, ha pisilni akarnak, mert nem érzik, nem tudják szabályozni. Lilla bilizési szokásai úgy néznek ki manapság, hogy beleáll először egy, majd két lábbal, és kiül a bili szélére. Hogy úgy mondjam, nem pont rendeltetésszerű használatnak minősül. Nem is gondoltam, hogy beteszem a bilit, és azonnal megy minden, holnapután eladhatom az összes maradék pelenkát. Na de hogy a szándékom, hogy szokják a bili gondolatát egyesek számára egyenlő azzal, hogy mától bilire szoktatás van, ezen kicsit elröppent a fejem. Nyilván (szerintem) megfelelően válaszoltam is, hogy nincs oda kötözve a gyerek a bilire, nem ültetem rá óránként, és egyáltalán… csak lazán. 😀 Ezek után szó szót követett, aztán ott hagytuk abba, hogy én nem válaszoltam, mert nem volt kedvem belemenni egy olyan vitába, ahol a másik oldalon álló, kétgyerekes anyuka (egy majdnem 4, és egy 1 éves gyerekkel) 1-2 hónapja tudta leszoktatni a pelenkáról a 4 évesét. Valahogy erre nem vágyom. Tudom, hogy nem kívánságműsor, de terveim szerint már az idén nyáron is fognak majd pucéran (pelus nélkül) rohangálni kint, ha az idő engedi. És nem, nem most akarom őket szobatisztává tenni, ugyanakkor nem hiszem, hogy megállnak a fejlődésben, ha pucéran rohangálnak, vagy néha megpróbálnak bilibe pisilni… Ellenben a 4 évest, aki láthatóan szorong, és gondja van az elengedéssel, már megmutattam volna pszichológusnak.
Tényleg nem olvastam és olvasok el minden irodalmat, nem is tervezem a jövőben sem – annak ellenére, hogy éjszaka két ébredés között egész sok időm lenne erre – mitöbb, nem is az internetről nevelem a gyerekeket. Ha nagyon tanácstalan vagyok valamiben, megkérdezem a védőnőt, egyéb esetben igyekszem a józan eszemre támaszkodni, és nem megőrülni a rengeteg – kéretlen – tanácstól. Az utóbbi időben a füleimet is igyekszem arra használni, amire való: egyiken be, másikon ki, ha olyat hallok, ami szerintem baromság. Nincs két egyforma gyerek, így természetes, hogy egy-egy problémára is többféle megoldás létezik. Próbálom azt is észben tartani, hogy a gyerekekek nem gépek, a viselkedésüket, a napjakikat befolyásolják a frontok, a csillagok, a bolygók együtt-, meg a különállása, az alvás mennyisége, és az anyukájuk lelki állapota is.
Hát így éldegélünk mi, mások számára kicsit sem tökéletesen, de azért törekedve valami féle egyensúly kialakítására. 🙂
Ui: Azt hiszem, csak a bejárónő miatt irigyekedem… Ha nem kellene a 180 m2-t egy rendetlen kevéssé rendszerető Férj mellett és nem rendmániás anyuka létemre tisztán és rendben tartanom, bizonyára könnyebben viselném mások tökéletes életének látványát. 🙂
