Tudom, hogy azt igértem, hogy erről a témáról a Férj fog írni, de arra belátható időn belül nincs lehetőség, úgyhogy én ragadok tollat billentyűzetet, hogy megörökítsem az utókor számára ezt a rendkívül tanulságos történetet.
Történt ugyanis, hogy a nővéremmel egyik telefonbeszélgetésünk alkalmával szóba került a majdani horvátországi utazásunk, és az útlevél-kérdés. Mindjárt meg is ijedtem, hogy lehet, hogy lerját az útlevelem… Erre ő felvetette a még ennél is fontosabb kérdést: Milyen úti okmánnyal utaznak majd a gyerekek? Nos, igen. Akkor talán útlevelet kellene csináltatni… Már a hideg is végigfutott a hátamon. Mert 1: Mikorra kapok időpontot az okmányirodában (nyilván nem csak mi készülük külföldre, és jut eszünkbe kicsit későn az útlevél-kérdés), 2: mennyi idő alatt készül el az útlevél, 3: hogy a francba fogok két 14 hónapossal, iker babakocsival felmászni az emeletre, kivárni a sort, és a többi, és a többi.
Az okmányirodát felhívtuk, nem tudtak segíteni, elhajtottak a kormányablakhoz, adtak telefonszámot. A számon egész nap a kutya sem volt elérhető. Másnap az okmányirodában közölték, hogy a kormányablaknál a sok ügyfél miatt nem veszik fel a telefont. Kösz a segítséget.
Sebaj, barátunk: az internet. Először is foglaltam időpontot az okmányirodába (ami akár már másnapra is lett volna – meglepő módon). Eztán elkezdtem egerészni a neten (magyarorszag.hu), hogy hogyan is megy ez a dolog. Majd – biztos, ami biztos – még megkérdeztem a fb-on is az ikres csoportban a mikéntjét. Ez az utóbbi kettő azért volt jó, mert nyolcan nyolcfélét mondtak. A lényeg a lényeg: EU-tagországokba elég a személyi igazolvány, ami – lévén, hogy első személyi igazolványuk lesz – ingyenes.
Aztán jött a következő jó hír: a törvényes képviselő(k) a gyermekek személyes jelenlétét mellőzve is beadhatják a kérelmet. Ebben az esetben igazolvány képet kell leadni. Eddig a hivatalos ügymenet.
Aztán a valóság…
Az okmányirodában azt mondták, hogy 1: hol van a kitöltött kérelem? 2: hol vannak a gyerekek? Nélkülük nem lehet személyit csináltatni. 3: miért nem a kormányablaknál intézzük, ők tele vannak munkával… 4: Valószínű, hogy nem fogják elfogadni a fotókat, szóval ha két hétig nem kapunk semmit, akkor nem sikerült a projekt.
Nos, akkor szép sorjában: A kérelmet ki lehet tölteni ott helyben is, tehát nem értem az akadékoskodást. A gyerekeket nem vittük (vitte ellenben a Férj a kinyomtatott tájékoztatót arról, hogy igenis LEHETSÉGES a két gyermek jelenléte NÉLKÜL is személyi igazolvány kérelmet beadni, és igenis elég hozzá egy-egy igazolványkép az utódokról), és csak azért nem hajtották el a Férjet, mert ott lobogtatta a tájékoztatót…
Azért látszik, hogy rutinos versenyzők vagyunk… A Férjnek ennél a pontnál már kb. 200 volt a vérnyomása, és miután elmesélte az ügyintézőnek, hogy talán neki sem ártana ismernie a személyi okmányok kiállításának feltételeit, elmagyarázta azt is, hogy két 14 hónapos gyerekről beszélünk, akikkel ha nem muszáj, nem megyünk ilyen helyekre. Nem csak azért, mert a közelben lehetetlen parkolni, hanem azért is, mert az iker babakocsival nem sétagalopp bejutni az épületbe sem (kérdem én: hol van itt az akadálymentesítés???), de ha mindezt sikerült abszolválni, akkor is ott van két izgő-mozgó nyafogógép, akikről még normál, nyugodt körülmények között is kihívás fotót csinálni, nem tökúj, tökismeretlen helyen. (Persze, tudom én, hogy rajtunk kívül több ezren ugrották már meg ezt az akadályt, de köszi, nekem ez egyáltalán nem hiányzott).
És hogy miért is nem a kormányablaknál intézzük a fent említett nemes ügyet? Elmondom… mert amíg az okmányirodába lehet időpontot foglalni előre (ez azt jelenti, hogy max fél óra várakozás után sorra kerül az ember), addig a kormányablaknál ez a lehetőség nem él. A Férj – dolgozó ember lévén – nem kívánta a fél életét várakozással tölteni. A “nem győzzük az ügyfeleket” dolog pedig ott bukott meg, hogy amíg a Férj ott tartózkodott a többi ügyintéző malmozott (NEM! nem volt ebédidő!), ezt követően pedig ott a nyílt színen mutogatták egymásnak a frissen a turkálóban fellelt kincseket… Ezen a ponton a Férjen már erősen villogott a kiakadásjelző, a feje pedig a lila több árnyalatában pompázott.
Amikor sikerült kitölteni a kérelmet, elfogadtatni az igazolványképeket, a hölgy elkészítette a nyomtatványokat (a nyomtatóból kifogyott a papír, aztán elakadt a papír, aztán a nyomtató, vagy a nyomtatvány margó beállításai miatt az űrlap sorszám fele hiányzott. Hívták a rendszergazda kolleginát, aki nem tudott vele mit kezdeni. Rendszergizda = Ca. 60 év, bazi vastag szemüveg, tíz ujjas gépelés: kilenccel keres, eggyel nyom), hajtóvadászat ragasztóért, hogy a fotókat fel tudják ragasztani a kérelemre), Férj fellélegzett, hogy már sínen van az ügy, amikor is a hölgy a kérelmet átnézve konstatálta, hogy “de hát nem ideiglenes személyi igazolványt kértek??”. Ami totál felesleges kérdés volt, mert a kérelmen világosan szerepelt, hogy teljesen normális személyi igazolványt kérünk. Szóval a fenti kör újra, hogy normális igazolványa legyen a két gyermeknek. A Férj itt már nem átallotta megosztani a gondolatait az ügyintéző hölgyekkel, miszerint egy termelő vállalkozásnál az első 1 órai töszörgés munka után lapátra tették volna őket, mert simán meg lehetett volna őket b@szni műteni a művelet közben.
Amikor a fenti kihívásokon – mintegy másfél óra után – átküzdötték magukat (A Férj, és az ügyintézők közösen), akkor közölték, hogy legközelebb jobb lenne, ha vinnénk a gyerekeket. Ami ugye – így kívülállóként – azt jelenti, hogy egy ragasztó-keresést megspórolhatnak… Mert az ügymenet leírás alapján másban nem különbözik egymástól a két eljárás.
Az egész történetből kizárólag azt bírtam leszűrni, hogy az ottani ügyintézők szerették volna megspórolni ezt a másfél órás melót. Hogy helyette mit csináltak volna? Gondolom, mentek volna még egy kört a turkálóban…
PS: A napokban megérkezett a Törpék személyi igazolványa. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: