Tyúkól-feeling, avagy így csatlakozzunk a fb-os anyukák beszélgetős csoportjához

Kiakadtam, nem kicsit. Pedig amióta gyerekeim vannak, egyre kevesebb dolgon lepődök meg.

No, de kezdjük az elején. A fb-on működő helyi kisgyerekes anyukák beszélgetős csoportjába felvett egy kedves ismerősöm. Nem nagyon szoktam hozzászólni (csak igen ritkán), kérdezgetni főleg nem, mert már rég tisztában vagyok vele, hogy mindenhol van olyan ember, aki mindenkinél mindent jobban tud, és ezt bizony nem is rejti véka alá. Az ilyenektől hidegrázást kapok. Nem azért, mert mindent tudnak, csupán amiatt, hogy mindezt (általában) úgy tálalják, hogy akinek más a véleménye, szinte el is szégyenli magát arra gondolva, hogyan is bírt eddig létezni ebben a tudatban.

A konkrét történet, ami kiverte a biztosítékot, az volt, hogy egy (mit sem sejtő) anyuka megkérdezte (végül is, most már belátom, hogy ő volt a hunyó, aki kérdez, annak válaszolnak… ki így, ki úgy…), hogy mit gondolnak a többiek arról, hogy a 9 hónapos babája mellől 4 órában visszamenne dolgozni. Mint utóbb kiderült, az anyuka kicsit depisnek érzi magát, emiatt menne dolgozni. Nem napi szinten, gondolom, hogy a heti óraszámot 2-3 napra összevonva teljesítené. A nyitó kérdésben nem, de később írta, hogy a gyermekre addig a nagymama vigyázna, nem bölcsis lenne, ám addigra már csak úgy hullottak a kövek.

Pl. hogy egy 9 hónapos még annyira kicsi, hogy az anyukája mellett a helye. De volt olyan is, aki kerek-perec kijelentette, hogy azzal, hogy valaki gyereket vállalt, azt is vállalta, hogy 3 évig a gyerekkel lesz (ha cigányasszonyok potyognak az égből, akkor is), és a gyereknek kellene mindig az elsőnek lenni, stb-stb. Alapvetően nem vitatkoznék azzal, hogy egy 9 hónapos baba még kicsi, és nagy szüksége van az anyukájára, azzal sem, hogy a gyerekvállalásnak vannak nagyon nehéz napjai is, és tán még azzal sem, hogy a gyereket kell az első helyre helyezni.

Igen. Csak nem mindegy, hogy milyen áron… Anyuka a depresszió első jeleit vette észre magán, és változtatni szeretne. Szerintem ez már maga egy hatalmas dolog, hogy felismerte, hogy gond van. Inkább így, mint anyuka bekattanjon, és netán kárt tegyen magában, és a gyerekben (is). A másik jó dolog, hogy van hová dolgozni menni (itt feltették a kérdést, hogy miért nem megy inkább sportolni a meló helyett. Szerintem meg aki ezt kérdezte, az egyen inkább velős pacalt, amikor francia krémest kíván. Mert kb. annyi a köze a kettőnek egymáshoz.) Az pedig, hogy a babára a nagymama tud vigyázni addig, szerintem szuper jó dolog. Anyuka elmegy dolgozni, kicsit kikapcsolódik az otthoni taposómalomból (aki azt mondja, nem az, küldjön egy címet, elküldöm a gyerekeimet 1 hétre), és ugyan pár órával kevesebbet fognak együtt tölteni, de garantálom, hogy sokkal tartalmasabb lesz, több türelemmel, jobb hangulatban, és ezáltal mindketten profitálnak a külön töltött órákból. Egy gyerekhez (hát még kettőhöz) mérhetetlen türelem kell, és a raktárakat néha fel kell tölteni.

Tudom én, hogy többekben egy világ omlott össze most (bár ezt nem gondolnám, aki eddig is olvasott, bizonyára nem éri váratlanul), hogy én nem a szuperanyuk táborát erősítem. De azt gondolom, hogy néha jobb, ha kevesebb időt töltünk együtt a gyerekekkel, de azt aktívabban, nem fél szemmel a tévére, a fészbúkra, és az aktuális lottószámokra koncentrálva (a mosatlan ruhakupacokról, és a vasalandó hegyről ugye ne beszéljünk). Mert nem hiszem, hogy azok az anyukák, akik minden egyes feltett kérdésre azonnal ráugranak, hogy kiokosítsanak mindenkit, csak olyankor írogatnak, néznek tv-t, vagy passziánszoznak, amikor a gyerek alszik. De ők ugye szuperanyuk, mintaanyuk, mert bár monoton, és idegőrlő, de ők bizony még wc-re is együtt mennek (egyébként én is, mert különben szétszednék a házat), és egy órára sem adják oda senkinek a csemetét, mert ők vállalták, nekik kell feláldozniuk magukat az élet oltárán…

Én pedig egy önző dög vagyok, mert bizony néha én is kimenőt kérek a Férjtől , hogy kedvemre vásárolhassak, és beüljek egy moziba egyedül.

Szóval nem tudtam féket tenni a nyelvemre, és le is írtam, hogy természetesen, azonnal feszítsük keresztre anyukát, mert magára (is) mert gondolni a gyerek mellett. Nyilván nem ezt írtam, csak megkérdeztem, hogy biztos jó megoldás-e az, hogy mintaanyuként húzza az igát, majd amikor már nem bírja tovább, bekattan, és valami jóvátehetetlent tesz. Utána persze mindenki csodálkozna, és hüledezne, hogy hogyan tudott valaki ilyesmit tenni, és a család, és a barátok nem vették-e észre, hogy baj van. Vagy az ismerősök. De, a fb-os csoportban be is vallotta, hogy depressziós, csak mindenki fontosabbnak tartotta a saját mintaanyuságát hangsúlyozni, mint egy kis bíztatást adni valakinek, aki bizonytalan, de kinyújtotta a kezét, hogy segítséget kérjen. Később még visszanéztem, hogy hogy megy az okoskodás, akkor már ott tartottak, hogy ki meddig szoptatott…

Komolyan elgondolkodtam, hogy kell-e nekem ez, aztán úgy döntöttem, néha vannak tanulságos kérdések-válaszok is, úgyhogy maradok.

Az anyuka, akit (kb. egyedül én) biztattam, hogy próbálja meg, megköszönte a támogatást. Akkor úgy éreztem, az aznapi jócselekedetemet kipipálhatom. 🙂

Ha tetszett a bejegyzés, kedveld a blog facebook oldalát, vagy iratkozz fel a blogkövetésre!