Bölcsikeresős-majdnemmegőrülős

Előre leszögezném, hogy továbbra sincs döntés, hogy hová, melyik, milyen bölcsibe járnak majd a gyerekeink.

Akinek a leírt tényállás alapján van ötlete, ne fogja vissza magát, kommenteljen bátran! 🙂

Szóval a helyzet:

Annak idején, amíg még Bogyókák pocakban voltak, az – akkori – főnökömmel úgy állapodtam meg, hogy 2 évig maradok itthon a gyermekekkel. Ugyan új vezetés van, új cég, az állásom (asztalom, számítógépem?) viszont még várnak vissza – elvileg. Tehát már a nyáron elkeztdem azon agyalni, hogyan is lenne a legjobb mindenkinek a munkakezdés.

Anyósom ugyan nyugdíjas, a heti 5 munkanapon viszont nem szívesen vinném hozzá a Törpéket. Ennek több oka is van. Ezek közül az egyik, hogy néha én is azt gondolom, hogy eladom őket (legutóbb pl. tegnap, tegnapelőtt, és azelőtt), mert olyan szinten megy a hiszti és a nyafogás egész nap, hogy nekem is elég kibírnom, pedig az enyémek. Aztán nyilván egy nagymamának is van mit tennie hétköznap is, és ha fél 7-től délután 5-ig lefoglalom, akkor marad a hétvégi ügyintézés, ami nem kifejezetten emberbarát megoldás.

Bizonyára lenne még néhány ellenérvem, most mégis mesélem a továbbiakat.

Van ugyan itt helyben is bölcsi (óvodába integrált, vagy hogy hívják), de csak fél 8-tól fél 5-ig. Az én munkaidőm 7-től 4-ig tart, plusz fél óra oda, fél vissza. Lehet ugyan, hogy erre lenne megoldás, itt helyben viszont nem tudom megoldani, hogy értük menjen valaki, ha nekem esetleg túlóráznom kell, az apjuk pedig kiküldetésben van (egy hónapban úgy két hetet). Ehhez jön még az is, hogy nincs külön bölcsődés csoport, a 2 és 3 év közöttiek a kiscsoportosokkal együtt ‘futnak’.

Az összes fent leírt ok miatt kezdtünk el arrafele keresgélni, ahol dolgozom, mert véletlen egybeesés, de anyósom is abban a városban lakik. 🙂 Így ha valami adódik, ő tud menni a csemetékért.

A bonyodalom csak itt kezdődött aztán. Mivel felénk itt, a nyugati határszélen boldog-boldogtalan Ausztriában dolgozik, ahol az anyukáknak közel 2 év babázás után vissza kell állniuk a munkába (a 26 ezer forintos itthoni  gyesről nem is beszélve), így az állami bölcsikbe bekerülni igen nehéz. A helyi önkormányzat ezért fogta magát, és olyan rendeletet hozott, hogy csak lestünk. A követelmény nem kevesebb, mint helyi lakcím (lakcímkártyán!!!), munkáltatói igazolás, és itt jön a legjobb: túljelentkezés esetén (hehe… tehát mindig) a védőnő igazolása, hogy a család ÉLETVITELSZERŰEN a megadott lakcímen tartózkodik. Így hát ha valakinek svindlizni támad kedve, nem elég, hogy be kell jelentkeznie az adott lakcímre, be kell csekkolni a védőnőhöz (ti. Magyarországon a védőnői ellátás körzethez kötött, nem szabadon válsztható, mint pl. a háziorvos), még oda is kell cuccolnia az adott lakcímre, hogy életvitelszerű legyen az ott tartózkodás. Bevallom, még annyi belefért volna, ha muszáj, hogy anyóspajtáshoz bejelentkezünk, de hogy ezt a cécót nem vállalom be, az biztos.

Elérkeztünk hát a végső megoldáshoz: Családi napközi. Szuper, kis létszámú csoportok, barátságos gondozónők, és környezet, bababarát élelmezés.

Akkor hát hol a baj???

Nos. Nyilvánvaló. Az áránál.

Több lehetőséget is megnéztünk. (Nem, személyesen még egyet sem, azt akkor, ha sikerül minden éritettet – Férj, Gyerekek, Családi napközi személyzete – közös nevezőre hozni, de legalább is egy időben egy helyre)

Bizonyára csak engem ért kisebb nagyobb sokk-ként, hogy a családi napközi nem olcsó mulatság. Konkrétan az alábbi ajánlatokat kaptam: 140, 120, és az eddigi legbarátságosabb: 90 ezer forint a két gyerekre.

Nem vagyok egy sóher tyúk, de ha kiszámolom, hogy mennyi nyüglődéssel, idővel, benzinnel, és költséggel jár az, hogy visszamenjek dolgozni, felmerül a kérdés, hogy biztosan megéri-e arra költeni a fizetésemet, hogy a gyerekeimre bár nagyon kedves, mégis idegen emberek vigyázzanak.

Jelentem: még tanakodunk.