Amikor egy pár a gyermekvállalás (amúgy is rögös) útjára lép, elképzel jó sok mindent. Aztán persze a valóság gyökeresen más lesz. Ez így normális is. Mindig az a mondás jut eszembe: “az embernek először elvei vannak, aztán gyereke”.
A gyermekvállalással még valami együtt jár. Az, hogy az egyik szülő rövidebb-hosszabb időre feladja a munkát, hogy a gyermeknevelés örömeinek hódoljon. Ez az idő azonban előbb-utóbb eltelik, elérkezik a munkába való visszatérés dátuma.
Aki az elejétől követi a blogot, annak bizonyára nem mondok nagy újságot azzal, hogy eddig egyetlen munkahelyem volt, ahol 19 évesen kezdtem dolgozni. 14 év munkaviszony után jöttem szülési szabadságra azzal az ígérettel, hogy 2016 áprilisában – amikor a gyerekek 2 évesek lesznek – visszaállok a munkába. Ezzel aztán egészen addig nem is volt gond, amíg egy adásvételt követően a cég összes többi alkalmazottjával, eszközeivel, ingatlanjával együtt át nem kerültem egy új munkáltatóhoz. És bizony. Az az érték – az én értékem – ami abból fakadt, hogy 14 évet egy helyen dolgoztam, ismertem minden fűt-fát-bokrot aktát, iratot, ügyet, helyi sajátosságot, a cég erős és gyenge pontjait, pillanatok alatt amortizálódott. Sőt, mondhatom, hogy a hátrányommá vált. 14 év alatt csak egy munkáltatót, annak összes folyamatát ismertem meg, semmi külső tapasztalat, semmi egyéb – máshol hasznosítható – általános ismeret. Egysíkú tapasztalat. Egy új munkakörnyezetben – más munkafolyamatok, más struktúra – majdnem kezdőnek számítok. A kialakított és jól működő kapcsolatrendszer elveszítette jelentőségét. Az új vezetés új szakértőkkel, új külső megbízottakkal dolgozik, teljesen más szemlélettel.
Természetesen amíg nem jelzem visszatérési szándékomat, addig (többé-kevésbé) “biztonságban” vagyok, de amint ez megtörténik, valóban elkezd ketyegni az óra. Másik állás után kell néznem.
Ez persze nem egészen új keletű információ. Januárban, amikor a gyermekeimet felvették a bölcsődébe, már futottunk egy kört a munkáltatónál. Amiből 2 perc alatt kiderült, hogy – attól függetlenül, hogy korábban mindvégig arról volt szó, hogy változatlan munkakörben foglalkoztatnak tovább – szó sincs változatlan munkakörről, igazán napi 8 óráról sincs szó, hovatovább körülnéznek, hogy egyáltalán milyen munkát tudnának nekem találni. Ebből már sejteni lehetett, hogy lehet hímelni-hámolni, de a vége jó eséllyel az lesz, hogy köszönik, de nem tudnak a végzettségemnek megfelelő munkát adni.
Akkor ezt a meccset nem játszottuk le végül, mert nem úgy alakult pár dolog az életünkben, hogy bevállaltuk volna a munkaviszonyom megszűnésével kapcsolatos rizikót (és itt nem feltétlenül a tetemes mennyiségű felmondási idő-végkielégítés kombinációra gondolok). Most viszont egyre közelebb járunk a gyed végéhez, amivel – nem árulok el nagy titkot – a havi bevétel, amivel a családi költségvetéshez hozzájárulok a harmadára csökken. Valamint a legutóbbi céges rendezvényre nem kaptam meghívást. “már nem hívnak meg” felkiáltással. (ezt nyilván nem az arcomba kaptam direkt, hanem kerülőúton, bizalmas információként). Ennél egyértelműbb üzenet alig ha kell ahhoz, hogy az ember elveszítse az elmúlt 15 év minden (munkahelyi) biztonságérzetét, és érezze a bőrén, hogy ki van téve a munkahely keresés minden buktatójának.
Aki volt már hasonló helyzetben (a gyesen lévő ismerős anyukák 90%-a), az bizonyára átérzi a helyzetet. Mintha a szilárd talajt rántották volna ki a lábam alól néhány másodperc alatt. Nekem ez teljesen új.
Hol fogok én dolgozni?? Kinek kell egy kétgyerekes anyuka? Vidékről ráadásul? Nem vagyok elég fiatal és nem vagyok elég öreg. Akkor? Vagy próbálkozzak be az önéletrajzomban azzal a szöveggel, hogy: “ikreim vannak. A dackorszak közepén. Az osztott figyelem és az egyszerre két munkafolyamat megoldása számomra a napi rutin része.”???
Totális tanácstalanság. Hogyan tovább???
