Keresztelő és a 2 és fél évesek

A cím kissé félrevezető, mert mindjárt az elején leszögezhetjük, hogy a kettő kapcsolata (egyelőre) üres halmaz…

Nem, nem arról van szó, hogy ne akarnánk őket megkereszteltetni. De ez egy másik poszt témája lesz majd.

A történet ugyan is az, hogy keresztszülők leszünk (újfent), és a “menü egyeztetésnél” kiderült, hogy a gyermekek NEM vesznek részt eme különleges eseményen.

Bizonyára bennem valami csúnyán elcsesződött az összerakásnál (biztos így van, mert már sokadszor érzem így), de inkább megyek Dunának, mintsem a két gyereket egy olyan keresztelőre (majd azt követő ebédre) elcipeljem, ahol Férjjel mindketten keresztszülői poszton ácsorgunk/ücsörgünk majd.

És hogy mire fel ez a bejegyzés?

Elgurult a gyógyszerem… Ugyan, világosítsátok már meg az elmémet azzal kapcsolatban, hogy miért kellene elvinnem a gyerekeket a keresztelőre??? (Ahelyett, hogy a másik mamánál és papánál múlatják az időt, ameddig mi letudjuk az egész családi balhét.) Mert bizony az történt, hogy a család némely tagja lényegében számon kérte rajtam, hogy miért nem vesznek részt a keresztelőn??? Sőt, annak is hangot adott, hogy ennek “nem örül”. Erre konkrétan azt mondtam, hogy lesz még az életben pár dolog, aminek majd nem fog örülni, mégis úgy lesz. Hogy ez pontosan melyik két szavas mondat szinonimája, azt a fantáziátokra bízom.

Hogy szerintem mi történne, ha a Dedek mégis részt vennének a keresztelőn (és azt követő ebéden)?

Elmondom. (de ha van hasonló korú 1, 2, netán 3 – ugye Bettina – gyermeke, nem kell különösebben magyaráznom). Szóval.

1. Első dolog, amiben biztos vagyok: Ha egy légtérben vagyok a gyerekeimmel, valamint látnak is, akkor a teljesen természetes igényük, hogy mellettem legyenek. Lehetőség szerint késlekedés nélkül. Amennyiben ez akadályokba ütközik, azt rendkívül látványos hisztivel próbálják leküzdeni. Mondanom sem kell, intenzív hanghatással jár a dolog.
2. Második dolog. Ha már a közelemben lehetnek, biztonságban érzik magukat. Ez azt jelenti, hogy el lehet indulni felfedezni a terepet. Opciók: oltárra felmászni, dekorációt (virág, terítő, egyéb textília) eltávolítani, szemrevételezni, megkóstolni stb. Vadőrült módjára rohangálni, ugrálni, felmászni minden lehetséges helyre. (Ne feledjük, hogy a szertartás ezalatt folyik – mint ahogy rólam is a víz.)
3. Ezen a ponton már ugye nem az ünnepeltről és a keresztelőről szól a dolog, hanem az én gyerekeimről. Itt már anyósom úgy ítéli meg, hogy ideje közbe avatkoznia, és eltávolítani a kiskorúakat a templomból. (opcionálisan a kinti hidegbe-fagyba-szélbe-hóba). A két gyerek egy felnőtt elrendezés elviekben működik, gyakorlatilag úgy 2 másodpercig, ameddig el nem indulnak két irányba. Az egyik irányban egy kb. 100 lépcsőfokból álló lépcső vezet lefele, a másik irányban pedig a hegyes-sziklás-erdős táj hívogat. Szerintem a kettő abszolut nyerő párosítás – amennyiben az anyósunk a helyzetfelismerés és a rövidtáv futás olimpiai bajnoka. Szigorúan szükség van mindkettő képességre.
4. Szerencsésen, és baleset mentesen megúsztuk a rövid (fél órás) keresztelőt, elindulunk ebédelni.
5. Megérkezünk az étterembe, gyermekeket – minden tiltakozásuk ellenére – elhelyezzük a kijelölt székekben. Tegyük fel, hogy hamar hozzák az ebédet, így viszonylag rövid ideig kell élveznünk a gyerekeim előadását, amelyben azt próbálják értésünkre adni, hogy eszük ágában sincs nyugton maradni, és ücsörögni a székben, ellenben nagyon is kedvükre való lenne körülnézni az étteremben – lehetőség szerint a konyhán kezdve a vizitet.
6. Gyerekek megkapják az ebédet, elkezdik enni. Egy röpke pillanatig belefeledkezünk a forró leves lapátolásába, de épp csak annyi időre, amíg elkerüli a figyelmünket, hogy magzataink már könyékig túrnak a levesben. Innentől feladjuk a reményt, hogy forrón / melegen elfogyasszuk a levest, és a Dedek élelmezésére koncentrálunk. Amikor a másodikon is túl vagyunk – mármint a gyerekeket letudtuk -, vetünk egy kósza pillantást a hideg levesre, a még meleg másodikra, és nyugtázzuk, hogy a gyerekeknek elég volt az ücsörgésből, sétálni kívánnak. (Közben bezsebeltük már az elismerőtől a vádló pillantásokig a teljes palettát, mert cukik, eszméletlen szövegük van, ügyesen esznek / disznó módon esznek / üvöltenek /csapkodnak / elfelejtenek viselkedni az asztalnál… stb. a sor végtelen) Természetesen valamelyik családtag egyből átvállalja, hogy sétál velük / utánuk, mi csak együnk. De nekünk ekkor már kb. annyi a vágyunk, hogy elhúzzunk végre a helyről…. mert
7. … addigra eljött a gyerekek délutáni alvásának ideje, és ha elcsesszük, akkor skippelik a dolgot, ami egyet jelent azzal, hogy az egész délutánt önkívületi állapotban fogják tölteni, 5kor beájulnak, cserébe pedig 11kor még pörögnek.

Nem értem… miért is nem akarom vinni a kölykeimet a keresztelőre???

Ja, igen, azért, mert NEM. És nem érdekel, hogy így “nem lesz együtt a család”, vagy “nem örül neki” a leendő keresztfiam anyukája. Én személy szerint annak nem örülnék, ha a keresztelő nem arról szólna, akit megkeresztelnek, és annak sem, ha utána az elismerő – jajjdecukik – szavak mellé úgy 100 negatív véleményt kapnék a csemetéim viselkedésével, valamint a neveltetésükkel kapcsolatban. Pont.