Az utóbbi időben eltűntem. Lett volna persze miről írnom, a háttérben zajlottak az események. Aki rendszeres olvasóm (volt?), az tudja, hogy 1 éve a munkába való visszatérésemet – vagyis szándékomat – nem kísérte siker. Aki még a hivatali karácsonyos posztomat (itt olvashatjátok ) is olvasta, az azt is tudja, hogy már a karácsonyi céges rendezvényre sem hívtak meg a (régi-új) munkahelyemre.
Ugyan nincs kristálygömböm, azt azért sejtettem, hogy ez talán nem véletlen. Persze el is kezdtem szépen állást keresni, hogy amikor a visszatérésre kerül(ne) sor, ne érintsen rosszul az, hogy esetleg (valószínű) megköszönik a közreműködésemet, és nem tudnak munkát adni, tehát megválunk egymástól.
Rengeteget stresszeltem azon, hogy hogyan-mint lesz ez a dolog. Abban biztos voltam, hogy a 15 év munkaviszonyom után járó felmondási idő-végkielégítés kombinációt mindenképp szeretném a magaménak tudni, mert tetemes összeget tesz ki.
Azt is tudtam, hogy a törvény engem véd, amennyiben nem tudnak a végzettségemnek megfelelő munkát adni, netán a korábbi béremnél kevesebbet ajánlanak, azt nem vagyok köteles elfogadni, és ilyen esetben a munkáltatónak kell kezdeményeznie a munkaviszony megszüntetését (minden járandóság kifizetése mellett). De – legyünk őszinték – mindenkinek van olyan ismerőse, akit valamilyen úton-módon mégis csőbe húztak, és a fent említett felmondási idő-végkielégítés párosból csikkmakkmakk sem lett.
A Kisnyuszik áprilisban lesznek 3 évesek, ami azt is jelenti, hogy azt követően már csak a gyes jár, amivel olyan messze nem megyünk.
Őrületes álláskeresésbe fogtam tehát. Persze nyugtával a napot, mert még másfél napom van a munkakezdésig, de büszkén jelenthetem, hogy 2 elküldött álláskeresős e-mailből 1 hét alatt egy új munkahelyre tettem szert. Számomra ez kb olyan hihetetlen volt, mintha azt mondták volna: enyém a lottó 5ös (annyira nem, mert nem lottózom).
Még aznap megfogalmaztam egy szép levelet a régi munkáltatómnak, amiben jeleztem, hogy vissza szeretnék térni szülési szabadságról, és tértivevényes ajánlott levélben postára adtam.
És váááártam, vááááártam és vááártam. Pár napra rá megérkezett a tértivevény, majd a hivatalos válasz is, mely szerint – az azóta történt átszervezés következtében – nem tudnak megfelelő munkakört kínálni, így javaslatot tesznek a munkaviszonyom közös megegyezéssel történő felbontására – az engem megillető járandóságok kifizetése mellett. Mondhatom, hogy ilyen széles mosolyra nem minden nap húzódik a szám, mint a levelet olvasva.
Így történt hát, hogy néhány e-mail váltást, és hivatalos papír postázást követően a régi munkaviszonyom végére pont került, a bankszámlám pedig egy tetszetős összeggel gyarapodott.
Reményeim szerint pedig március elsején megint egy hosszú munkaviszonyt kezdek az új helyemen.
A bejegyzés címe persze kissé félrevezető, mert munka mellett bizonyára nem leszek túl aktív. Egyelőre ugyan csak 6 órában fogok dolgozni, viszont már most nem bírom elképzelni, hogy azt, amit a gyerekek mellett nem tudtam megcsinálni, azt majd a munka és gyerekek mellett hogyan fogom kivitelezni. Reményt ad persze az a sok ezer anyuka, aki nem 6, hanem 8-10-12 óra munka mellett is helytáll.
Ja, és hogy az utolsó napjaim se teljenek unalmasan, ezért Lillával voltunk orvosnál délelőtt. Egyelőre csak ő beteg, de nem akarnám elkiabálni, szerdáig még bármi lehet.
Szóval kérem a drukkokat mind a gyerekek egészségét, mind az új munkahelyen történő helytállást illetően. 🙂