Bizony, legalább kétszázszor jutott eszembe az, hogy nekem igazából van egy blogom, aminek (régen?) talán még olvasói is vannak/voltak, és igazán illő lenne jelentkeznem pár mondattal.
Ez persze mindig csak múlott-maradt.
Az utolsó mozzanat talán az ovi-mizéria volt, amiről szót ejtettem.
Szeptemberben elstartolt az ovi-projekt. Az első napon fél 10-re érkeztünk a gyermekekkel, ők vidáman bementek a csoportba, ahol a kedves óvó nénik, sok gyerek – köztük az 1 évvel idősebb iker-haverok – várták őket. Én elköszöntem tőlük, és legközelebb ebéd után találkoztunk, amikor is hazavittem őket. Ugyan felmerült a kérdés, hogy ott is szeretnének aludni, az óvónénikkel viszont abban maradtunk, hogy majd másnap. Másnap már reggel érkeztünk, és bizony fullos programot nyomtak, ottalvással. Mindezt olyan természetességgel, hogy felmerült bennem a kérdés, hogy vajon valóban ennyi volt-e a beszoktatás? Így utólag mondhatom: IGEN, a beszoktatás ennyi volt. Ettől kezdve az én gyerekeim lelkesen mentek az oviba, még hétvégén is tudakolták, hogy mikor megyünk legközelebb. Ez persze ébresztett bennem némi lelkiismeret-furdalást, hogy nem érzik-e jól magukat itthon, hogy mindig oviba akarnak menni, de végül elengedtem ezt a parát, maradt az öröm, hogy szeretik az ovit, óvó nénistül-mindenestül.
Szeptember óta (ami tudom, hogy nem olyan sok idő), csak pozitívan tudok nyilatkozni az oviról. A gyerekek nyitottak, beilleszkedtek, itthon is dalolnak-mondókáznak, és komoly fejlődést mutatnak az önállósodás terén is. Ez egyelőre kimerül abban, hogy önállóan felöltöznek, amikor nem rohanunk időre sehová. Amikor időre megyünk, akkor sajnos ezt még nem sikerül teljesíteni, de dolgozunk ezen is. Volt Márton-napi lámpás felvonulás, bábszínház, adventi vásár, karácsonyi nagyszülős barkácsolás, pizsama parti, és még ki tudja, hányféle program, így igazán változatosak a napok.
Persze az új közösségbe kerülés természetes velejárója – a betegség – sem került el minket, valamint azóta Lilla beújított magának egy kis kruppot – amiről a blog fb oldalán már beszámoltam, valamint karácsony előtt Marcival is nyomtunk még egy “laza” 3 napos kórházasdit az asztmája miatt. Ezek, valamint a cégnél felgyülemlett rengeteg munka miatt a miatt karácsony előtti pénteken még dolgoztam.
Így aztán – tekintve, hogy karácsony előtt gyorsan a spájzot is szétvertük – olyan, hogy függönymosás, vagy ablakpucolás a karácsonyi “to do” listáról kimaradt, viszont rákerült az “egészségesnek lenni” és a “nem idegroncsként beesni a fa alá” projekt. Ez a kettő kb. sikerült is.
Idei évben egyrészről kényszerűségből, másrészt kényelmi szempontból a karácsonyfát ugyan a Jézuska (Lilla szerint az Ézuska) hozta, de nem ért rá feldíszíteni bokros teendői mellet, így az már ránk maradt. Én magam nem igazán támogattam eddig ezt a fajta megoldást, mert inkább amellett voltam, hogy legyen teljes mértékben meglepetés, de be kell látnom, hogy ennek is rengeteg előnye van. És nem első sorban a kényelem. Hanem pl. az az öröm, amivel a gyermek akasztgatja a gömböket, egyiket a másik után, majd szemlélve a kész művet totál büszke magára. Azóta is emlegeti a karácsonyfa díszítést, ez valamelyest kárpótol azért, hogy nem volt meglepetés az egész dolog.
Az idei karácsony alkalmával azt is “bevezettük”, hogy a gyerekek egy helyen (nagyszülőknél pl) egy ajándékot kapnak fejenként. Mert tavaly besokalltam attól, hogy karácsony után egy nagy méretű kombi autó csomagtartója fullon volt a gyerekek karácsonyi ajándékával. Ami így elsőre jól hangzik persze. Csak amikor nincs hová tenni, akkor kicsit gondolkodóba esik az ember. Arról nem beszélve, hogy azt látva, hogy az ajándékok (legalább) felével a gyermek egyáltalán nem játszik, akkor felmerül a kérdés, hogy biztosan volt-e értelme több 10 ezreket elköltenie a családnak. Nem. Egyáltalán nem volt értelme.
Mindig tanul az ember persze. 🙂 Jövőre majd még jobban csináljuk.
Mint ahogy a karácsonyi menünél is igyekeztünk az egyszerűségre hagyatkozni. Szenteste napján ebédre halrudacska volt rizzsel (szórhatjátok a köveket), no meg persze az elmaradhatatlan húslevessel. Vacsorára már komolyabban készültünk persze, de nem került 8 féle fogás az asztalra.
Sőt. Hogy a megdöbbenés még nagyobb legyen, elmondom, hogy karácsonyra nem hogy saját készítésű bonbonok nem készültek, de még sütemény sem. Jórészt persze az időhiánynak köszönhető ez, viszont elég nagy szerepet játszott a döntésben az is, hogy a gyermekeim az utóbbi időben az édességen kívül viszonylag kevés dolgot hajlandóak megenni. Válogatósak (mint az anyjuk), és komoly erőfeszítésbe telik egy normális reggelit / ebédet / vacsorát lenyomni a torkukon (természetesen csak képletesen).
A világmegváltásról már korábban lemondtam, ezért kész mézeskalács és linzer tésztát vásároltam valamelyik multinál. Ezeknek szerencsére elég hosszú a lejárati idejük, így addig jó eséllyel sorra kerülhetnek.
A karácsonyi ünnepek aztán idegbaj nélkül elteltek, és amennyire vártam, hogy karácsony legyen…. bevallom, annyira vártam azt is, hogy elmúljon. 🙂
Íme, egy egészen friss kép a “szentcsaládról”. 🙂
Eddig a beszámoló. A következő bejegyzésre igyekszem kicsit hamarabb sort keríteni. Addig is megírhatjátok, hogy miről olvasnátok a blogban. 🙂
Az oviba menést úgy oldjuk meg, hogy én csak 6 órában dolgozom. Én hozom-viszem őket. Az új meló szuper. Majdnem jobb, mint a régi. Ott jobban hangzott a beosztásom, itt viszont gyerekbarátabb a hely. Az állásinterjún természetesen kitértek a beteg gyerek kérdésre. Nyilván egy munkáltató sem hülye. Tudja, hogy a kis gyerekes munkavállaló macerás dolog.
Bùék nektek is! 🙂
De helyesek vagytok 🙂 koveket szerintem senki se fog szorni, ezerszer inkabb egy bolti teszta/halrudacska/egyszeru(bb) ebed, mint egy faradt anyuka. 🙂 Engem az erdekelne, hogy az oviba menest- hozast hogy tudjatok megoldani ugy, hogy Te is dolgozol? Milyen az uj melo? Konnyen talaltal? Interjun nem akadekoskodtak a gyerkek miatt (ki lesz veluk ha betegek, ki megy ertuk, stb)? Boldog uj evet!