Intraductalis papilloma? Tejcsatorna tágulat?

Kissé fura érzés így, kb fél év kihagyás után tollat, azaz billentyűzetet ragadni. Hiányzott bizony az írás, de ahogy a fb oldalon is említettem, krónikus időhiányban szenvedtem. A vizsgálatokról és az ezzel együtt járó huza-vonáról élesben nem szerettem volna írni, inkább csak most, hogy túl vagyok a műtéten. Azt még nem mondhatom, hogy túl vagyok az egészen, hiszen szövettani eredmény még nincs. 

A történet ugyan is valahogy úgy kezdődött, hogy egy ismerősömmel beszélgettünk a szoptatásról. Részemről ez nem volt kifejezetten hosszú időszak, de annyi igen, hogy hozzá tudtam szólni a témához. Ő említette, hogy X évvel a szoptatás után is van még pár csepp tej. Ezen aztán jól elcsodálkoztam, és annyiban is hagytam a dolgot.

A kíváncsiságom aztán nem hagyott nyugodni, lecsekkoltam, hogy nálam hogy áll ez a történet. És kissé meglepő módon – némi nyomásra – pár cseppnyi “tej” bukkant elő. Panaszt nem okozott, így különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Időnként újra ellenőriztem, hogy mi a helyzet, de sokáig nem történt semmi változás. 

Egészen addig, amíg egy alkalommal a jól megszokott “tejszerű” dolog helyett ijesztő, sötétzöld váladék ürült. Továbbra sem fájt, az ég világon semmi panaszt nem okozott, de nyugtalanító volt. Másnap, harmadnap is néztem, hogy nem változik-e, nem arról van-e szó, hogy “bedöglött” az anyag oda. Pár nap alatt sem tapasztaltam semmi változást. Vártam egy ciklust, mert “dr. Google” szerint ez simán lehet ártalmatlan dolog is. Én pedig nyilván szerettem volna ebből kiindulni.   

Sajnos azonban hiába vártam egy ciklust. Sőt, kettőt is. A szín maradt továbbra is. Így hát bejelentkeztem a nőgyógyászomhoz. Megvizsgált, és megírt pár beutalót. Első sorban egy labort, hogy a hormonszintet csekkoljuk. Előző évben voltam koponya MR-en, úgyhogy azt most kihagyhattam, mentem a laborba. Ezzel párhuzamosan kértem időpontot mammográfiára is, mert meg kellett nézni, hogy esetleg van-e valamiféle eltérés. A labor negatív, a mammográfia szintén negatívnak bizonyult. Ennek ellenére visszahívtak (telefonon, egy szót sem mondva a miértekről) a mammográfiára. Ekkor már javában pánikoltam, a legkülönbözőbb forgatókönyvek játszódtak le a fejemben.

A mammográfián készült még egy ultrahang, ami szintén negatívnak bizonyult, és kenetvétel az emlőváladékból. Az ultrahangot végző orvos megnyugtatott, hogy semmit nem lát az ultrahangon sem, de a protokoll szerint kenetet is kell venni. Hát legyen. Megnyugodtam, mert az ultrahangos orvos látott már pár ilyet, hittem neki, hogy ez bizonyára semmi gázosat nem jelent. 

Pár hétnyi várakozás után ismét telefon, hogy vissza kell mennem az eredményért. Várakozás közben érkezett a rendelőbe egy másik orvos is, és elkezdték behívni az embereket. Nem tudom elmondani, hogy milyen rettegés lett úrrá rajtam, amikor láttam a pácienseket egymás után sírva kijönni a rendelőből.

Aztán sorra kerültem. És valóban. A másik orvos egy sebész volt, aki közölte, hogy az eredményem C3, és további vizsgálatok szükségesek annak tisztázására, hogy mivel van dolgunk. 

A további vizsgálat egy emlő MRI vizsgálatot jelentett, amire majd egy másik alkalommal ad beutalót. Ezen a ponton – ha nem lettem volna a döbbenettől teljesen lefagyva – elküldtem volna a halál farkára melegebb éghajlatra, hogy anyukájával szórakozzon. Most itt vagyok, mi az oka annak, hogy MOST nem tud beutalót adni. Kérdés nélkül is elhangzott a válasz erre: A DOKTOR ÚRNAK most nincs rendelése. Gondolom, hogy ez azt jelenti, hogy pillanatnyilag írástudatlan, legközelebb majd a következő rendelési napon tér vissza az írás-olvasás képessége. Tudom-tudom, nyilván nem olyan egyszerű ez a dolog, némileg felpaprikázódtam azon, hogy egy másik alkalommal majd újra megjárhatom ezt a kört, várhatok másfél órát, amire egy másfélsoros beutalót a kezembe nyomnak. És persze így is lett. “Intraductalis papilloma?” “Emlő ismeretlen eredetű és viselkedésű daganata” ennyi állt a beutalón. A beutaló megírása közben vált világossá számomra – egy félmondatból -, hogy itt nem kérdés, hogy lesz-e műtét, a kérdés csak annyi, hogy pontosan mi az, amit el kell távolítani. Itt újult erővel tört rám a félelem.

Szerencsére közben felvettem a kapcsolatot az MRI-t végző intézménnyel, és – várakozásaimmal ellentétben nem 3 hónap múlva, hanem – 10 nap múlva mehettem is. 

Azt kell mondanom, hogy ahhoz képest, hogy a vizsgálatot egy külsős szolgáltató cég végzi – ami nekem alapesetben azt jelenti, hogy az egészségügyben olyan jól megszokott citromba harapott ábrázatot, és teljes mértékű közönynek nyomát sem látom – ugyanazt tapasztaltam, mintha egy “sima” eü. intézményben lettem volna. Unott arcok és bunkó hozzáállás. 

Az emlő MR egy jó 40 perces vizsgálat. Többször voltam MR-en, soha nem volt semmi gondom. Se pánik, se bezártság érzet, semmi. De ez a 40 perc kínszenvedés volt. Nem, nem fájt, de a 40 percen keresztül történő zakatolástól azt hittem, bekattanok. 

A modern kommunikáció idejében sajnos sem az e-mailen, sem interneten, sem más módon nem elérhető a vizsgálati eredmény, így nem maradt más hátra, 1 hét múlva személyesen autóztam ismét 180 km-t az eredményemért. 

A következő “napirendi pont” aztán egy jó sebész felkutatása volt. Abban biztos voltam, hogy a mammográfián megismert orvos keze alá nem fekszem. Nem volt szimpatikus sem a személye, sem a hozzáállása. Így viszont nem bizonyult egyszerű feladatnak jó orvost találni. Szerencsére sem a családban, sem a szűkebb ismeretségi körömben nem volt szükség még se jó, se rossz sebészre. Ennek az adott szituációban csak félig örültem. Aztán kaptam 2 tippet is, és mindkét orvost meg is látogattam. 

Az egyikük egy nagynevű onkológus-mellkas sebész doktor, aki elmondás alapján nagyon szimpatikus volt. Mivel onkológus is, gondoltam egyből jó kezekben is vagyok, ha van valami további teendő, azon kívül kifejezetten mellkas sebész, ami szintén nem megvetendő. Az öröm egészen addig tartott, amíg be nem kerültem hozzá az állami kórház tb-finanszírozott rendelésére. Ott kb. nettó 2 percben vázolta a műtéti eljárást, a kezembe nyomott egy papírt, hogy ha azt akarom, hogy ő műtsön, akkor kinél jelentkezzek, majd búcsúzáskor mintegy mellékesen rákérdezett, hogy MINDKÉT OLDAL? És a varázs ebben a pillanatban tört meg. IGEN, mindkét oldal, mint ahogy az 5 kilónyi leletemen, MRI-ről készült dvd-n, és mindenhol szerepel, hogy MINDKÉT oldal érintett. És ha egyetlen leletembe belepillantott volna, akkor bizonyára nem lett volna kérdés. 

Elfogadom, hogy ő egy olyan szaktekintély, hogy már ránézésre tudja, hogy mi micsoda, de mégis csak ciki lenne úgy felébredni az altatásból, hogy az egyik mellemet megműtötte, a másikat pedig nem… csak mert nem nézett bele a papírjaimba.

Pedig a fővárosi műtét mellett szólt az is, hogy itt egynapos sebészet keretében intézik ezt a műtétet. 

Aztán mégis másképp alakult. 

A másik dokit, akit ajánlottak, a magánrendelésén látogattam meg. Végigolvasta a leleteimet, végigpörgette az MRI-ről készült felvételeket, és elmagyarázta 10 percben ugyanazt az eljárást, amit a fővárosi doki köszönéstől köszönésig 2 percben. Igaz, itt a kórházi tartózkodás 2-3 nap lett volna.

Nagy volt a dilemma, hogy egy olyan orvost válasszak, aki a fővárosban bizonyára több száz ilyen esettel találkozhatott már, és onkológus is egyben, vagy egy vidéki megyeszékhely “sima” sebészét, akinek a tapasztalata nem akkora (mert biztosan nem találkozott százszámra ilyen esettel), de a körültekintése mégis megnyugtató(bb). Heteket töltöttem az agyalással, végül a megyeszékhely orvosa mellett döntöttem.

Hogy végül jól választottam-e, valószínű, hogy csak hetek múlva fog kiderülni, amikor megérkezik a szövettani eredmény, és a műtéti terület is elnyeri a végleges formáját.

Izgulni való még van bőven akkor is, ha alapjáraton ez az “intraductalis papilloma” nevű dolog jóindulatú elváltozás.

A fenti történet – az első nőgyógyász látogatástól a műtét időpontjáig – fél évet ölel fel. Elgondolkodtató, hogy ha nagy a baj, vajon fél év nem túl nagy időveszteség-e?

Amennyiben van hasonló tapasztalatotok, örülnék, ha megosztanátok velem.