A rácsos ágy és a szülői ágy esete a 2 és fél évesekkel

Ez egy augusztus közepén elkezdett bejegyzés, így már eredményeket is tudunk felmutatni. 🙂 Hihetetlen, hogy alig 2 hónap alatt miket lehet elérni. 😀

Amikor egyszer régen (a gyerekek még pocakon belül voltak) azon elmélkedtem, hogy vajon milyen anyukája leszek én majd a két porontyomnak, engedékeny leszek, vagy következetes, az “azonnal felkapom, ha sír”, vagy a “hagyomsírni” típus. Azt azonban álmomban nem gondoltam, hogy a felvegyem, vagy hagyjam kérdés még jóval a második szülinapjuk után is ekkora dilemmát okoz.

Az én gyerekeim kb. kezdetektől fogva simán elaludtak a kiságyukban. Nem kellett ringatni, énekelni, bohóckodni nekik. Vacsora, fürdés, tápszer cumisüvegből, puszi, jó éjszakát, alvás. Ennyi volt. Úgy július elejéig…

Akkor ugyan is Lilla királylány (ki más?) a fejébe vette, hogy neki a legjobb helye a mi ágyunkban van. Ez nem csak a délutáni és esti alvásnál jár intenzív “kiakarkiakarkiakar” (mármint jönni az ágyból) hanghatással, de az éjszaka közepén is eszébe jut – random időpontokban. Hajnal 3 és 4 között pedig általában egyetlen vágyam hogy aludjak, ezért ahelyett, hogy megpróbálnám rábeszélni (ami eleve lehetetlen, lévén, hogy az ordítástól nem hallja, hogy beszélek hozzá) a további alvásra, inkább fogom, és odaveszem hozzánk az ágyba.

De ma besokalltam délután. Másfél hónapnyi mindenféle próbálkozás után azt mondtam, hogy ennek a gyereknek semmi baja az alvással, egyszerűen kényelmesebb neki a mi ágyunkban aludni (lehetőleg szülői felügyelettel).

És most lehet szórni a köveket, hogyezmármilyenanyahogyhagyja agyereketordítani, de elfogytak az ötleteim.

Eddig az elkezdett, ám be nem fejezett augusztus közepi bejegyzés.

Most pedig a folytatás. (Nem, nem találtuk meg a bölcsek kövét, szóval nyugodjatok meg, tényleg emberből vagyunk mi is).

Augusztus közepén hódoltunk egyet a nyaralás élvezetének, erről majd bővebben is írok (úgy 2028 környékén, addigra kb. bele fog férni). A nyaralás alatt is intenzív “anyázás” zajlott. Vittünk magunkkal persze két utazóágyat, de az egyik csak kordon-funkciót látott el, Lilla királylány csak addig tartózkodott benne, amíg az alvás, mint olyan nem került szóba (valamint kétszer belepisilt. Nagylányosan, csupasz seggel, gugolva – amit egyébként a bilin nem tud reprodukálni). Noszóvalhogy. Alvás. Ja igen. A mi ágyunkban aludt éjszakánként. Az épp ügyeletes altatósnak pedig kb. másfél óra szobafogságot jelentett Lilla elaltatása. Vagyis aludt ő magától is, csak elég volt kivárni a pillanatot, amikor meg lehetett pattanni.

Hazaérve aztán kitalálták, hogy nagyon jó móka átmászni egyik ágyból a másikba, így a rácsos ágyas dolgot kiiktattuk egyből (megelőzve a salto mortale effektust), ezzel pedig a nyakunkba vettük a minden napos másfél órás altatás terhét. (Tudom, ne nyafogjunk, örüljünk neki, hogy az elmúlt 2 és negyed évben nem nagyon volt hozzá szerencsénk. Örülünk, de tényleg.) Eleinte álomba mesélés és éneklés volt, aztán szép lassan átálltunk az egy mese, jó éjt puszi, ölelés, “lencsilányéneklés” négyesre. Kezdetben persze Lilla nem vágta, hogy nincs rács, ki tud jönni, ha akar, tehát maradt éjszakánként a “kiakarkiakarkiakar” mantra. Később ehhez hozzászokva egyszerűen a jó éjt puszi, ölelés, éneklés, mese után, ahogy kijöttünk, átsétált az ágyunkba, és bevackolt oda.

A projekt pillanatnyilag ott tart, hogy volt néhány olyan (komplett) éjszaka, amikor a Férjjel kizárólag egymás társaságát élvezhettük a hitvesi ágyban. Többnyire már 1-2-3 óra körül megérkezik a társaság, aki – optimális esetben – csak ledől a párnára és alszik tovább, (szerencsére) ritkábban őrületes pörgőrúgások és karate mutatványok közepette vergődik, kiverve az fogunkat álmot a szemünkből, kékre-zöldre színezve a bordáinkat, felrepedt szájakat és karikás szemeket hagyva maga után.

Határozottan állíthatom viszont, hogy alakul a dolog. Egyetlen (na jó, lehet, hogy több) dolog kell hozzá: határtalan türelem. Nem volt jó megoldás az, hogy hagyjuk üvölteni (nem volt célra vezető). (A védőnőnek igaza volt, túl kell élni ezt az időszakot, mert nem tart örökké.) Amikor láttuk, hogy kezd átmenni olyan szintű megszokásba, amit nem kívántunk rendszeresíteni, vissza kellett fognunk kicsit a túlzott tutujgatást is. Elmagyaráztuk (úgy 8 milliószor), hogy este van, aludni kell, később jövünk mi is lefeküdni. Ha bármi gond van, szóljon, jövünk, vagy oda is jöhet hozzánk, de alapvetően mindenki a saját ágyában alszik el.

Akad olyan este is, amikor a mesés könyvet még lapozgatják kicsit, amikor kijövök. Zabálni valóak, ahogy hallom a bébiőrön keresztül, hogy a képek alapján elmesélik a mesét – lényegében elejétől a végéig. Van olyan is, hogy bepróbálkoznak még némi hisztivel, gyurmázunk / legózunk még, vagy épp “rosszul érzem magam, menjünk a doktorbácsihoz” örökérvényűvel is.

Alapvetően viszont egy szintet ugrottunk, hisz rácsos ágyból nagylány és nagyfiú ágy lett, leesésgátlóval. 🙂