20+0 – Vége az “első félidőnek”

Egy kis összegzés az elmúlt 20 hétről:

Aki az elejétől nyomon követi a blogot, annak bizonyára nem mondok sok újdonságot, hogy már a lombikprogramig eljutni sem volt sima ügy. Először is 2,5 évig egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy a lombik lesz a mi utunk. Elvileg lehetett volna természetes úton is babánk…. elvileg. Csak hiába a két műtét, a naptár módszer, a hőmérőzés, az időzített együttlétek, a hormonkezelés, a ciklusleállítás, minden. Ugyan többször produkáltam halvány pozitív tesztet, de kivétel nélkül mindig barnázással, mensivel együtt. Amikor aztán a ciklusleállításos móka (amit csak félig tudtam megcsinálni az elszállt májenzimeim miatt) után az orvosom türelemre intett minket, és még fél év próbálkozást javasolt, akkor gurult el a képzeletbeli gyógyszerem, és mondtam, hogy elegem van a hiábavaló várakozásból.

Másnap bejelentkeztünk a hozzánk legközelebb eső Meddőségi Centrumba.

Innentől aztán viszonylag gyorsan történt minden. Március 19-én volt az első időpontunk, ezután következett még egy két és fél hónapos ciklus leállítás (un. ultra long protokoll), és augusztus 21-én bekerültek a pocakomba a bébik. Macerás volt eljutni az első bejelentkezéstől a beültetésig. Többször megjártam fővárosunkat, voltam kb. 20 vérvételen, az egyik kellemetlenségtől a másikig mentünk. A ciklusleállítás alatt a hőhullámok voltak borzasztóak, amikor pedig belevágtunk a lombikba, akkor a napi injekciót megoldása jelentett komoly kihívást. A petesejt leszívásig eljutni volt talán a legmacerásabb, akkor ugyanis 4 naponta vérvétel és UH volt, a leszívást követően naponta telefonáltunk, hogy hogy fejlődnek a kis bogyókák. Végül augusztus 21-én kaptam vissza őket a pocakba. A következő 2 hét csigalassúsággal, kétségek között telt. Amikor aztán kiderült: pozitív a béta HCG teszt, ráadásul nem is akármilyen értékekkel, akkor nagyon boldogok voltunk. Ugyan visszafogottan örültünk csak, de el sem mertük hinni, hogy ennyi próbálkozás, várakozás után az első lombikunk sikerült!!!

A várakozásaimmal ellentétben az első időt nagyon jól viseltem. Néha kóbor hányinger, az általános székrekedés-fáradékonyság kombináción kívül nem lehetett okom panaszra. A pocak szinte azonnal kezdett gömbölyödni. Eleinte mondjuk úgy néztem ki, mint aki alaposan jóllakott, később viszont határozottan kismamás lett a formája. 🙂 Amikor pedig a 12. héten is túl voltunk, azt hittem, hogy innentől már sétagalopp lesz…. Na nem végig, annyira azért nem vagyok naív. De úgy a 26. hétig. Amikor viszont elkezdődtek a keményedések, pánikolni kezdtem. Bár alapvetően azt mondom, hogy nem lesz semmi gond, eszembe ötlöttek a rémtörténetek, amiből sajnos olvastam párat. Legutóbb a 22. héten született ikrek történetét olvastam, ami nem használt kifejezetten az érzékeny kismama-lelkemnek. Igazán nagy boldogság volt viszont, amikor végre éreztem a mocorgásukat. Nagyon vártam ezt a pillanatot. 🙂 (persze az előző bejegyzésben írottaknak megfelelően mindennek van előnye-hátránya… amíg nem éreztem őket, addig nem aggódtam azon, hogy miért nem mozognak többet/kevesebbet stb…). Bevallom, amíg nem voltak a Törpék a pocakban, egészen máshogy képzeltem a terhességet. Eleve valamiféle folyamatos túlvilági eufóriára készültem. Bár nagyon boldogok voltunk, amikor kiderült, hogy sikerült, de a világ többi dolgára is képes voltam összpontosítani. Néha komoly lelkiismeret-furdalásom volt, hogy órákra megfeledkeztem róla, hogy a pocakomban vannak. (most már nincs ilyen, mert vagy vadul dörömbölnek óránként, vagy a keményedések miatt ágyba kényszerítenek, esély nincs rá, hogy megfeledkezzek róluk. :))

Továbbra is bízom benne, hogy szépen lassan lépegetünk előre a hetekkel, a Törpék teszik a dolgukat: fejlődnek, nőnek, okosodnak, és amire észbe kapok, már a 37-38. hétnél tartunk. 🙂