Kimenőt kaptam

Kb. ezer éve készülök megírni annak az estének a történetét, amikor is kirúgtunk a hámból. 🙂

Ez persze költői túlzás. 😀 Arra volt jó, hogy többeknek felszaladjon a szemöldöke. 😀

Az egész úgy kezdődött, hogy a Férj egyik unokatesója egy szórakozóhelyet üzemeltet, és párszor szóba került már, hogy a Férj elmegy partifotózni. Ez meg is történt. A sráccal megbeszélték, hogy megy a retro partira is, de akkor megyek vele, és bulizunk egyet. Minden szuper volt, az uncsitesó feleségével letárgyaltuk, hogy ő is ott lesz, őseimmel a gyerekfelügyeletet, és már indulhatott is az este.

A hely szuper (koktélbár), a zene szuper, én viszont rettenetesen kijöttem a zenés-táncos mulatságok “gyakorlatából” , sehogy sem akaródzott felkelni táncolni. Megboldogult ifjú koromban nem csak azért nem okozott ez gondot, mert alaposan edzésben tartottuk a táncos izmainkat, de az esetlegesen felmerülő gátlásokat alkohollal oldottuk, ami ebben az esetben nem volt opció, tekintve, hogy sofőr voltam. Így esett aztán, hogy amíg a Férj lelkesen kattintgatott a tömegben, én szépen ültem a babérjaimon, és beszélgettem az uncsitesó feleségével. Szegényt kicsit sajnáltam, szerintem rég volt ilyen unalmas estéje. 😀 Éjfél, a harmadik Virgin Mary, és második redbullos (nagyon utálok minden energiaitalt a tuttifrutti íze miatt) koktél után azért már szívem szerint indultam volna haza. A Férj viszont még nem érte el a kitűzött mennyiségű fotószámot, így jobb ötletem nem lévén tovább untattam a gardedámomat. 🙂

Pár – alkoholmentes – koktél, és néhány tucat jól sikerült fotó után – immár fél 4-kor – hazafele vettük az irányt. Semmi másra nem vágytam, csak 24 óra alvásra. Erre nyilván 0% esélyem volt. Hazaérve Marcit az őseimnél találtam, békésen szunyókálva. Lilla, aki általában végigalussza az éjszakát, a fejem párnához érintését követő 2 mp múltán jelezte, hogy némi tutujgatásra lenne igénye.

Ekkor bántam meg kb. másodszor az egész estét. (először akkor, amikor ránéztem az órára hazainduláskor). Nehezen, de végül Lilla is visszaaludt, lehunytam a szememet, és amikor legközelebb kinyitottam, azt hittem, rosszul leszek. 7 óra volt, azaz a gyermekeimnek reggeli-idő. Ha jól emlékszem, ekkora kb. ezerszer bántam a görbe estét… Az őseim megkegyelmeztek nekünk, és a reggeliztetést még bevállalták, azután viszont indulniuk kellett haza (sürgős fürdőszoba-csempétleníthetnékjük támadt, mert másnap mentek a szakemberek építeni).

A nap kínkeservesen telt el, egyetlen perc sem volt, amikor ne gondoltam volna buzgón vágyakozva a kispárnámra, és egy kiadós alvásra. A gyerekeim szerintem azt gondolták, hogy a legújabb zombi-filmbe csöppentek. Tervben volt ugyan egy kis délutáni szunyókálás, amíg a Férj elvitte a törpéket sétálni, csak aztán mégsem lett belőle semmi. Kb. 1 hét kellett ahhoz, hogy ne kipihentnek, de némiképp használhatónak érezzem magam.

Az egy hét alatt pedig számtalanszor jutott eszembe a mi kis “kirúgunk a hámból” projektünk, és az is, hogy soha többet. Ez persze így nem igaz, de a minimális feltételei a következő partizásnak:

1: sofőrség kizárva, szeretnék felelősségteljes felnőtt módjára alkoholt fogyasztani, és táncolni

2: a gyermekeim felügyelete minimum másnap kora délutánig megoldva, tehát belefér egy kiadós alvás a mulatozás után

3: nincs harmadik. Az első kettő elég, ennyivel beérem. 😀