Wellness hétvége

Galyatető – Kilátó

A Férj szülinapja – no meg egy 50%os akció – apropóján vásároltam egy vouchert a kedvenc szállodánkba. Mióta (úgy jó 10 éve) ott jártunk, azóta is gyakran emlegetjük, úgyhogy alig vártuk, hogy újra ott legyünk.

Sok osztás-szorzás után végül úgy döntöttünk, hétköznapra időzítjük a pihenést. Mindent jó előre lebeszéltünk, és szerdán – mintegy fél napos készülődés-pakolás és idegbaj után – a gyerekeket elvittük az őseimhez, és elindultunk nosztalgiázni. 🙂

A szálloda nem okozott csalódást, mi pedig kiélveztük a 3 napos (igazából csak másfél) ott tartózkodás minden pillanatát. Különös élményt jelentett, hogy mindkét nap közel 1 órán keresztül reggeliztünk és vacsoráztunk (nem, nem ettük végig a repertoárt), sőt, közben még beszélgetésre is maradt időnk. A ráérős szaunázásról, sétáról, és egyebekről nem is beszélve. Bár gyorsan péntek lett, kellett ez a kis feltöltődés.

Gyönyörű volt ismét a havas Mátra. Biztosan nagyon szép tavasszal-nyáron is, de azok a havas erdők, kanyargós utak… páratlanok. És a Kékestető…

Szuper volt az egész, a gyerekek pedig imádták, hogy a Mama és a Papa teljes figyelme az övüké. 🙂 Mi pedig azt élveztük, hogy minden figyelem a másiké. 🙂 Szerintem ezt receptre kellene felírni minden kisgyerekes szülőnek, mert – nem árulok el nagy titkot – de már a becsavarodás határán álltam. Akinek kicsi gyereke van, biztos nem kell elmondanom, miért. 🙂 Imádom a gyerekeimet, mert okosak, ügyesek, gyönyörűek, de jó volt kicsit nélkülük.

No, és akkor a gyerekek. Ügyesek, nagyon. Mindent értenek, tényleg mindent. Mostanában pl. Lilla már úgy csinálja azt, amit nem szabad, hogy közben rázza a fejét, és mondja: “nem”. Haladunk, na.

Szépen alakul a beszéd is, egyre több mindent mondanak érthetően. Érthetetlenül persze már régóta és sok mindent, az igazi mérföldkő viszont az volt, amikor Lilla elkezdte mondani, hogy APA. Anyát még nem… természetesen. De jön majd az is. Rohannak, esnek-kelnek, és imádják egymást (nem mindig), ölelgetik, szeretgetik a másikat. Nagyon cukik, ahogy átölelik a másikat, és simizik egymást. Ezek az igazán jó pillanatok. Mostanra mondhatom el, hogy átálltak a délutáni alvásra, ami jó is, rossz is. Megszűnt ugyanis az a luxus, hogy amíg ők alszanak délelőtt, én előállítom az ebédet. Helyette viszont általában alszanak 2 órát (Lilla mondjuk csak másfelet). Ilyenkor aztán óra indul, és mit vadőrült, csinálom, amit kell. Azt már rég feladtam, hogy végezzek a lakás takarításával, belenyugodtam, hogy úgy jönnek hozzánk családtagok-ismerősök-ismeretlenek, hogy kupleráj van. Próbálnám ezt szépíteni, de felesleges. És már nem is mentegetőzöm miatta. Akinek megfelel így, az jöhet bármikor, akinek nem, annak szívesen megmutatom, hol találja a takarító eszközöket és a tisztítószert. 😀

A karácsonyi nagytakarítás azért be van tervezve, de szigorúan gyerek-mentesen. Mert – bizonyára én csinálok valamit marha rosszul, de – úgy lehetetlen. Az ablakpucolást megúsztam most is, mert amíg Marcival kórházban voltunk (erről majd később, nincs semmi gond, egy rutin vizsgálat volt), addig anyum és a Férj (IGEN, jól olvassátok, a FÉRJ) a nagyját megpucolta. (A gyerekek azóta ugyan egyet-kettőt már összetapogattak). Persze így is marad még elég tennivaló, az ablakoktól viszont megszabadultam… jeeeee. 😀 Nem mintha olyan nehéz meló lenne, mégis baromira nehezen veszem rá magam, hogy elkezdjem.

A mézeskalács kész, a karácsonyi keksz kész, a szódabikarbónás díszek – félig – készek, az idén viszont nem készülnek majd bonbonok. Hiányzik hozzá – normális árú – csokipasztilla. 8000 Ft/ 2,5 kilós pasztillából pedig nem csinálok bonbont, mert annyiért inkább megveszem készen.

Hamarosan indul a karácsonyi nagyüzem, próbálok ennek ellenére hírt adni magunkról. 🙂